Bohr Ágnes Katalin
Bekopog a tavasz az ablakon,
Mit akar tőlem, nem tudom,
Odakint dalol egy bájos kismadár...
Hol volt, hol nem volt,
Azért mégis inkább volt
Vörös király országán túl,
Tudjátok, hol kismalac dúr
A messzi Fehér királynál,
Ahol még te is megállnál.
Sokáig próbálkoztam, hogy felfigyelj rám,
Hogy mégsem tetted? Nem az én hibám.
Mi vagyok én neked? És mid szeretnéd, hogy legyek?
Attól félek, a válaszok annyira nem szépek.
Egy szekérről szól e mese,
De nem tréfa a fele se ám...!
Hallgasd meg hát figyelmesen,
Mit mond neked egy kidobott szerszám...
Mik is azok a tudatcseppek?
Magam sem tudom biztosan.
Gondolatok, mik az elmém peremén rezegnek finoman,
És felszáradnak, ahogy nyugovóra térek.
Nem tudok írni, most nem jön az ihlet.
Bár gondolat lenne, nincsenek rímek.
Megnémultam, pedig van mit mondanom:
Annyi a baj, hogy nincs rá fogalom.
Valamelyik nap, mikor jártam az Aradi téren,
Egy fiatal férfit láttam pórázzal kezében.
Sorban állt az újságosnál, talán jegyre várva,
Mellette ült nagyon szép, vizslabarna kutyája.
Nem panasz és nem is kérés.
Nincsen benne számonkérés.
Én nem bírálok senkit.
Nem kell belelátni semmit.