Boros Gyula
Vannak pillanatok,
mik soha el nem múlnak.
Rég feledett illatok,
mik bennem kavarognak.
Kihalt az utca,
pislognak a fények.
A kávézóból dideregve
jönnek a vendégek.
Úgy hiányzol, mint serkenő fűnek
eső után a napsütés.
Mi életet ad, s virágba borítja a mezőt.
Sárguló falevél
zizeg a fán.
Elrepült, messze szállt,
tovatűnt a nyár.
Csepereg az őszi eső,
az erdő mélyén csend honol.
Reccsenő ág nesze hallik,
szarvas jár itt valahol.
A levelek szélén, mint gyöngyöt, harmatcseppet látok.
Némán bámulom e csodaszép világot.
Itt minden békés, nyugalmat áraszt.
A fáradt ember teste egy percre itt megállhat.
Te, ki belépsz hűsítő lombjaim közé.
Ki hűvös patakomból oltod szomjadat.
Te, igen, te.
Ki csodálkozó szemekkel nézed a mezőn a virágot.
Amikor gyermekként
gondtalanul éltem,
szép időszak volt,
semmitől sem féltem.
Zöld erdőben, zöld mezőben,
hűs pataknak rejtekén.
Elillan minden földi vágyad,
lelked végre hazaér.
Van nekem egy jó barátom,
egy a hobbink, mégsem bánom.
Fényképezőgép kezünkbe,
Szigetközbe így megyünk be.
Egy porszem vagyok
az emberek között.
Egy porszem vagyok,
ki a földre költözött.
Virágba borult az erdő,
még gyönyörűbb így e táj.
Boldogság önti el szíved,
látványa oly nagyon csodás.
Felhők suhanását
nézem fent az égen.
Ez a világ réges-rég
gyermekként megigézett.