Bősze Éva
Soha olyan boldog érzés,
soha olyan szép napok,
percek, órák, hónapok,
mint amikor szívem alatt
kicsi szíved dobogott.
Reccsen az ág, hódara húzza,
kristálycsap csendül az eresz alatt.
Kósza árnyék ingadozva
jár, s ropog a hó, ahol halad.
A vers legyen csak vers!
Lüktessen, akár a szív!
Ríme, ritmusa, tánca,
minden sora lágy ölelés,
hogy a gondolat elvihessen
perdítsen, ringasson, megemeljen,
hogy holnap is újra átolvassam,
érzékeimre rábonthassam...
Süvölt a szél, s a hang nyomában
hála önt el, és bűntudat...
Két zárt kapu áll előttem.
Egyik a múlt, másik a jövő.
Melyik a fontosabb, melyik idő?
Melyiken nyissak be, melyiken kopogjak,
múltamat ismerem,
jövőmet rábízzam?
Mozdul a csend is,
dallama kél,
finoman táncol, piheg a szél.
Szikrázó havon kis szamárpaták,
csillagok pásztázzák, nézik nyomát.
Nem tudom meg nem történtté tenni
a rám-rám törő, énem uraló versírást...
Mert hatalma van felettem a szónak,
mint bujkáló napfény, suhan a gondolat,
szívembe markolva vesz fel újakat.
Mi ez, hogy hirtelen láz önti lényemet,
hogy gondolatra gondolat,
nem keresek szavakat...
Tüllfüggönyén át a kék ég ránk köszön,
ámul nyíló virágok harmatán.
Ma újra láttam a magyar tengert.
Ma újra lángra gyúlt szívem.
Zöld-sárga fodra jött és rám lelt,
S magával vitte tüzem.
Fuldoklom ékes szavak tömegétől,
s mégis, a szárnyaló gondolat
elnyugtat, bár visz a kötöttségtől,
alázat ural, tiszta hódolat.
Ugyanazt álmodtam megint és újra,
vitt a képzelet vándorútja...
négyszárnyú ajtó a másik szobába,
vastag függöny vont árnyékába
egy mozdulatlant, majd felsikított
valaki, ajtó tárult, átmorajlott
rajtam a szél. S nagy bakancsok
tapodták a féltett szőnyeget, harangok...
Fátylát az alkony a vízre vonta,
lámpát oltott a bágyadt napsugár.
Járom az erdőt, mint már annyiszor.
Bensőmben béke, szeretet honol.
Lelkemben ezernyi gyertya ég,
világlom a mohás csend-zenét...