Bősze Éva
Már elültek vágyaim,
fantáziám és álmaim.
Rebben az idő szeme,
rekedtes hangja, éneke.
Üzenethordozóim, ti ott fenn, a kék tavon!
Félve nézem utatokat minden hajnalon.
Óh! Bűvös álom, mikor elhagysz,
mindig új, víg napra gondolok.
Kiszakadva időből s térből, vadul
illanó hajnalból, fásult tudatlanul...
Mária grófnőnek
Legyen e búcsú vallomás,
hogy Te meg én és senki más!
Akár egy tó vízének fényessége,
táncol a szív, vibrál egyre.
- Fák levelein napsugár, -
s hiteti, van megoldás...
Soha olyan boldog érzés,
soha olyan szép napok,
percek, órák, hónapok,
mint amikor szívem alatt
kicsi szíved dobogott.
Reccsen az ág, hódara húzza,
kristálycsap csendül az eresz alatt.
Kósza árnyék ingadozva
jár, s ropog a hó, ahol halad.
A vers legyen csak vers!
Lüktessen, akár a szív!
Ríme, ritmusa, tánca,
minden sora lágy ölelés,
hogy a gondolat elvihessen
perdítsen, ringasson, megemeljen,
hogy holnap is újra átolvassam,
érzékeimre rábonthassam...
Süvölt a szél, s a hang nyomában
hála önt el, és bűntudat...
Két zárt kapu áll előttem.
Egyik a múlt, másik a jövő.
Melyik a fontosabb, melyik idő?
Melyiken nyissak be, melyiken kopogjak,
múltamat ismerem,
jövőmet rábízzam?
Mozdul a csend is,
dallama kél,
finoman táncol, piheg a szél.
Szikrázó havon kis szamárpaták,
csillagok pásztázzák, nézik nyomát.
Nem tudom meg nem történtté tenni
a rám-rám törő, énem uraló versírást...
Mert hatalma van felettem a szónak,
mint bujkáló napfény, suhan a gondolat,
szívembe markolva vesz fel újakat.
Mi ez, hogy hirtelen láz önti lényemet,
hogy gondolatra gondolat,
nem keresek szavakat...