Bozóky Balázs
Egyedül voltál.
Mindig is egyedül.
Bár azt hazudtad,
egy nő melletted állt.
Most biztosan hiányzik
a gyöngyöző egy deci fehérbor
ásványvízzel felöntve,
jéghidegen, citrusosan,
öblös pohárból, nyári délután
megpihenve egy széken...
Csókok koszorújába fonódva
Ajkadról csüngnék, kedvesem,
Fodros hajad a panorámában
Száll most a szőlőföldeken
Már egy hete csak a mamára
Gondolok mindig, meg-megállva.
Nyikorgó kosárral ölében
Ment serényen, ment a karanténba.
A hatalmas fertőzésnek
Megemésztő tüze bánt.
Laposítsd el a görbéket,
Gyönyörű kis tulipánt!
Egy pakli kártya
bontatlanul az asztalon.
Mint én, csak várja,
hogy kicsomagold, angyalom.
Hamarosan helyesen ejtik
Majd nevem.
Ismerős szemek, illatok
Vesznek majd körül.
Vízi város, budai kocsmák,
Várban csattanó csókok,
Neogótikus régi iskolám,
De sok szép évem telt ott!
A víz kegyetlenül hallgatni tanít,
A fekete szobrok némák,
Pezseg a nyár már odakint,
Mellettem horkol a valóság
Emlékszem, pár éve még
Kacagó fiatalként jöttem ide,
Most pedig meglett férfiként
Ülök a 28-as pincészetben.
Bibor-maszkban jött Keletről
A rímek ősi hajnalán.
Jött covidos kedvvel, pandémiában,
Negatív teszttel, dalosan,
És mellém ült le ős Kaján.
Már 270-nél több verset írtam.
Ott voltál mindegyikben.
Látlak, ahogy mászik fiam.
De nevedet nem írtam le.
Fehér liliomok illatoznak messziről,
Tömjénes béke leng a síkon át...