Budaházi József
Föld porából formálva megszülettél,
hajt csodás élet reményének hite.
Sok mindent átéltél, sírtál, nevettél,
sokszor megszúrt a félelem tövise.
Varázsszóra elevenedik az élővilág,
madárcsicsergésre éhes már a kihűlt világ.
Ragyogó napnak melege reményt lop lelkünkbe,
madarak nótája új ritmust dalol szívünkbe.
Lennék újra kisfiú,
szerethető szépfiú,
kire rámosolyognak,
arcára puszit nyomnak.
Úgy vágyom már, hogy átjussak a szakadék fölött,
élnék szeretetben, amiért Teremtőm küldött.
Erdőn, mezőn sétálnék felhőtlenül boldogan,
csodás érzést megélném, mikor bennem megfogan.
Eljött az újév, benne a reményünk,
milyen szépen ragyog az újrakezdés,
hogy szebbé tegyük, újra van esélyünk,
nem tompítja fényét az öregedés.
Búcsúzik az óév rendíthetetlen,
tekintsünk vissza egy kicsit a szépre!
Hagyjuk a haragot, az értelmetlen,
csak igaz reményt hagyjunk az új évre!
A szobámban egy kis karácsonyfa áll délcegen,
a konyhából friss kalács illatozik édesen.
A fenyőfán tündökölve szép díszek függenek,
gyertyák táncoló fényeiben vígan fürdenek.
Rajzoltam egy szép, takaros házikót egy kályhával,
benne egy boldog családot csordultig vidámsággal.
A házikót az igaz szeretet tartotta össze,
minden szobája boldogsággal volt töltve.
Hópelyheket hullat az éji felhő a tájra,
ma minden jó gyerek az öreg Mikulást várja.
Az apró csizmákat szorgos kis kezek tisztítják,
ragyogó, szép fényesen az ablakba kirakják.
Gyenge, érző emberek vagyunk ma a sírok között,
szeretteinknek teste örökre ideköltözött.
Küzdő szívüknek dobbanásai lecsendesedtek,
egy élet küzdelmei után végleg megpihentek.
Gyönyörködve bámulom a kék eget,
rajta a fényt adó aranyló kincset.
Csodálom a könnyű bárányfelhőket,
földre öntözték esővíz terhüket.
Valami elillant észrevétlenül, csöndben,
lábam alatt fanyar illatú haraszt csörren.
Varázsszóra színesedik a sok falevél,
száraz testüket földre fújja a hideg szél.
A zene szárnyán kortalanul repülök,
búbánatra és minden kínra fütyülök.
Harmóniává lesz a jelen és a múlt,
dallammá szelídül az érzés, mi feldúlt.