Budaházi József
Diófám tetején vígan dalol egy kismadár,
köszönteni a reggelt mindennap visszajár.
Lelkembe dalolja a legszebb, vidám nótákat,
csúfolja a leselkedő, gonosz macskákat.
Anyák napján emlékezzünk a szépre,
egy arcra, egy simogató, ölelő kézre.
Arcodon a mosoly lelkemnek balzsama,
vigaszom minden szomorú pillanatra.
Szemed tükrében látni magam vidáman,
kéz a kézben együtt lelkem templomában.
Félni az ismeretlentől, várni, hogy támad,
érzed, hogy benned van és sohasem fárad.
Rettegéstől és a szorongástól csak szenvedsz,
gondolataiddal a semmibe révedsz.
...
segítségével a bánat meggyógyítható.
Minden vigasztaló szónál sokkal többet ér,
hatására az eltűnt életkedv visszatér.
Vajon a túlvilágon álmodunk,
szép álmokat ott is hajszolunk?
Csend van, vagy szól a mennyei zene,
vagy ringat angyalok éneke?
Édesapám nem ismerte a költészetet,
de annál jobban szerette a természetet.
Juhnyáj őrzője volt Ő a kis faluvégen,
nem hagyta volna el a nyáját semmiképpen.
Technikai csalódás
Egy karnyújtásra vagyok tőled, mégis magányos,
monitoromon a fényképed olyan homályos.
Rám nézel, és mégis olyan elérhetetlen vagy,
arcod pixeles a képernyőn, időnként lefagy.
Lány, Édesanya, Nagymama,
Ők az életünk dallama.
Lelkünket lágyan ringatók,
csókolni, imádni valók.
Gyermekkorom... te bohókás, rózsaszínű álomvilág,
minden szépet csodának tekintő, örök kíváncsiság.
Amikor még az őszinteségemért nem gúnyoltak ki,
álmaimat és vágyaimat nem kellett takargatni.
Tél zord fátyla mögött mosolyogva kacsint a hajnal,
tavaszt csalogató napsugár elbánik a faggyal.
A lágy avar alatt már a hóvirág mozgolódik,
hófehér, kikeleti ruhájában nyújtózkodik.
Minden versben ott rejtőzik egy érző emberi szív,
rímekbe dobogja féltett titkait és táncba hív.
Elolvasva meghallod az érző lélek hangjait,
átélheted életének örömeit, bajait.
Elhúzom emlékeim poros, szürke fátylát,
és szívem egyből dobogva keresi párját...
Szemeid mosolygó gerlepár,
fürkészve, lesve csak engem vár.
Ajkad forró csókja hívogat,
hogy beteljesítse álmomat.