Budai Anita
meg se moccantak a parancsra,
súlyos oszlopként hevertek a párnán
fejem mögé kinyújtott karjaim...
halványan átfutott az agyamon,
hogy talán valami erős zsibbadás.
,
nyitott szemekkel álmodom,
azt,
amihez most nincs közöm.
a jobb lábam néha begörcsöl -
emlékeztetve arra,
hogy ami megtörtént,
az elkerülhetetlen.
a kitapintható semmi hiányában
agonizál az önmagára ható tudat,
a hatások határtalan forrását keresve,
szomjazva az élet szennyvizét.