Buglyó Julianna
Amikor a tekintetünk
összeér,
a pillanat a lelkünkig
is betér.
A pattogó tűz kis szikrái
skarlátvörös csillagocskákként
szökelltek egyre magasabbra
a késő esti sötétségben.
Üstökös alakját festették fel
a habos bárányfelhők az égre.
Rikító fehérek, az alkonyat
fényei a tengeren táncolnak.
Puha párát hoz egy gyenge szellő,
nemsokára elered a megmentő eső.
A köztünk levő szakadékot a víz kitölti,
hogy átevezhess hozzám, megteremti.
Fáj, nem is tudhatod mennyire.
A tehetetlenség a lelkemet marja,
tenném, de nem jutok semmire.
A fájdalom a reményt elűzi.
A félhomályban két aprócska lángocska
integet ki a parázs alól egymásnak.
Egyre több és még több levegőhöz jutnak,
feljebb, még feljebb hosszasan nyújtózkodnak.