Buglyó Julianna
A Nap sugarát épp kinyújtotta,
a szunnyadók felé fejem emeltem,
a csillogás is együtt kelt velem,
aranyszalagként ült a horizontra.
Száraz levelek hevernek a parton,
szellő forgatja meg őket a porban.
Őszi este ereszkedik a strandon,
a Nap szikráit a vízen szétszórja.
Már sajnos, nem vagyunk fiatalok,
összetartozunk évtizedek óta.
Átjártak meghitt, szép pillanatok,
életünket az öröm-sors sodorja.
Dér tolakodik már a levegőben,
falevelek csörgése is erőtlen.
Néma csend a síremléketek körül,
magányosan állok most itt egyedül.
Az ablak előtt áll egy hatalmas fenyő,
lehajló ágaira fagyott zúzmara.
Napközben olyan rajta, mint fehér cseppkő,
jég-könnyel siratja, hogy egyedül maradt.
Robog velünk életünk vonata,
gyakorta hullámokban halad útja.
Olykor test teher alatt roskadva,
szenvedésünket szerfelett kinyújtja.
Látom pilláid repkedését,
a vágyad megtört szenvedését.
Az arcizmaid megremegnek,
színed is egyre fehérebb lett.