Buglyó Julianna
Aprócska, színtelen vízcseppecskék,
ha egybefolytok, mivé lesztek még?
Nem egy eső utáni pocsolya,
hanem egy életelem mosolya.
Kész, még a türelem is eltörik,
nincs olyan erő, mely törekedni bír.
Az állapotra nincs kellő gyógyír,
a kitartás helyét mással megtöltik.
Sápadtan sétálgatott az erdőn,
járni ereje alig létezett.
Botladozott még karon fogva is,
mint a madár, kinek lába sebzett.
Jöttek fekete fellegek,
áztatott fagyos eső,
bőrömben mélyen didergett,
nem adtál nekem ernyőt.
Mozdulatlan maradhattam,
a keménységed kizárt...
Szunnyad még a világ, a színe is szürke,
itt - ott a harmatcsepp ráfagy az ágakra,
gyengécske napsugár apránként olvasztja,
halk a madárdalnak hívogató füttye.
Május lesz, újra virágzik az orgona,
a patak búsan halad, halkan csobogva.
Az iskolából nem hallik a régi dal,
nem ballag most a diák az álmaival.
Az évszakaink változnak,
az időgép szinte rohan.
Éltető erőként a Nap
állandóan velünk marad.
A pitymallat még bélyegét sem mutatta,
már a fateknőben odaadóan dagasztott.
A heti kenyértésztát most táncoltatta,
körötte a fáradó teste párája pangott.
Csak a csend susog mindenfelől,
hullám sem járkál a felszínen.
Árad az öröm, mint filmekből.
Vajon mi készül a mély vízben?
Néhány óra, vége lesz az évnek,
üres a tér, randevút sem kérnek.
Nincs hódolás fénynek, se zenének,
nyomasztó lét a világ népének.
Sudár fák közt kanyarog az utam,
olyan, mint egy égig érő futam.
A csodás világ szinte rám rohan,
mintha a hegy ölelne meg hosszan.
Asztalon van már az adventi koszorú,
ismét eljött a készülődés ideje.
Lassan csillapodj le, ne légy túl szigorú,
legyen a gondolatnak igaz hitele!