Buglyó Julianna
Orkánszerű szél süvít a fenyők között,
a tisztásokra hóhalom-sor költözött.
Fehérség fedi az egész évi szennyet,
buckák közt két lény elcsigázottan szenved.
Megkopott nyomorából végre kitárja karját,
levegőhöz jut a lélek, megmentésért kiált.
Képzelete túljutott az újjászületésen,
mint főnixmadár, szárnyal a tündöklő, kék égen.
Szunnyad még a világ, a színe is szürke,
itt - ott a harmatcsepp ráfagy az ágakra,
gyengécske napsugár apránként olvasztja,
halk a madárdalnak hívogató füttye.
Napszítta, már kiszáradt gallyak
hevernek a télen talajon,
hol eső, hol a fagy támadja,
de az életért kell harcoljon.
...jelenése rémísztő, sötétkék színfolt.
A fekete torkát ördöggént kitátja.
borzasztóbb, mint a szellemek suhogása.
...fény ragyogtatja rubintos ruháját.
Formás teste, ismerhetetlen arca,
mint hihető bálvány, hangszerét tartja.
Csábító a piros szín a horizonton,
mint mikor szívem pezseg lélekszirmokon.
A nap, amilyen óvatosan lekúszik,
vágyam feléd fordított tempóban úszik.
Amióta férfiak és nők léteznek,
a szerelem fontos része az életnek.
Mindenkiben megindítja a kikelet,
Bálint napon már hűen érződhet.
A távozó Nap sugárzó fénye
aranyutat sző a tó vizére.
Káprázatossága ámultatna,
ha nem merülnék a gondolatba.
...izzik tőle a testem.
A tűz csak egyre hevít
nem állom ezt, úgy feszít.
Elült a táj, csendes lett az élet,
levegőben a pára megdermedt.
Beburkolja a faágat s kérget,
mindenhová kristályokat szegez.
Töri Mátyás már a jeget,
jelmezbálra készüljetek!
Maradjon a hideg múltba,
itt van már a farsang farka.
Ritka illat terjeng a levegőben,
havat mutat, hiszem - jelezték bölcsen.
A telis-tele felhők megroskadtak,
szél erős hullámára kibuggyantak.
Sült malachús illat kóborol a téren,
a forralt bor gőze kíséri serényen.
A zenekar a húrokat koronázza,
táncra mozdul már valamennyi topánka.
Néhány óra, vége lesz az évnek,
üres a tér, randevút sem kérnek.
Nincs hódolás fénynek, se zenének,
nyomasztó lét a világ népének.