Buglyó Julianna
Felkavart lelkem szabadulni vágyott,
egyre messzebb, fölfelé kívánkozott.
Levegőért a hegynek nekivágott,
levethesse a felesleges gondot.
Kész, még a türelem is eltörik,
nincs olyan erő, mely törekedni bír.
Az állapotra nincs kellő gyógyír,
a kitartás helyét mással megtöltik.
Áthaladtunk a ragyogó naplementén,
fekete árnyak az égen összefolytak.
A Hold is alig látszik a földkerekén,
lelkemben titkos félelmek vándorolnak.
Ki vagy te, hogy magad ily vadul lengeted?
Áttörsz vígan a világmindenség felett.
Nem számít, hogy gyökerestől dőlnek a fák...
Aprócska, színtelen vízcseppecskék,
ha egybefolytok, mivé lesztek még?
Nem egy eső utáni pocsolya,
hanem egy életelem mosolya.
Az évszakaink változnak,
az időgép szinte rohan.
Éltető erőként a Nap
állandóan velünk marad.
Az alkonyat épp a mezőn talált.
A nap tarka réten akkor mászkált.
Horizontról húrjaival fedve
vörössé változtatta az eget.
Az aranyló sugarak lassan elfogytak,
mint táplálatlan láng, szürke színné rogytak.
Titokzatos, ezüst hold vette át a trónt,
a fonalával fényt szórva a takarón.
A jóleső, vidám percek szélsebesen
távolodva peregnek.
A múló idő derült pillanatában
máris ott az elválás.
Nem álom állapot ez a jelen,
számára szinte viselhetetlen.
Félve kell a pillanatban élni,
így csak a jövőre tud gondolni.
A kék minden árnyalata
a tájat átitatgatja.
Tengerészkék az égalja,
azúr a víz hullámzása.
Gyermekként korlátok közé keveredtél,
hirtelen záródtak az ajtók előtted.
A kínszenvedés mókuskerékbe estél,
a gond árnyéka lebeg folyton fölötted.
A horizontra szakadt az összes felhő,
az ég azúrkékje feketén szenvedő.
Irtózatos mennydörgések közepette
a ragyogó puszta fényét eltemette.
Sudár fák közt kanyarog az utam,
olyan, mint egy égig érő futam.
A csodás világ szinte rám rohan,
mintha a hegy ölelne meg hosszan.
A tavaszi tarka réten éberen
kisleány ül az ropogós zöld gyepen.
Ragyogtatja égszínű, kék szemeit,
mint nefelejcs szirmainak gyöngyeit.