C. Ágnes
fürkésző szemekkel néz a messzeségbe,
szitakötő szárnyán a világ végére
fényre vágyó lelkét repítené tova,
de jaj, darufalat lett kis szárnyas lova...
Enyhülőben a téli didergés,
délre a Nap kedve tetőre hág,
s mint kik most látják először egymást,
a tó és a fűz farkasszemet néz.
színes kendőm simítgatom
gyűrődés ne essen rajta
szivárványszínű oltalom
álmaimat betakarja
Még érzem a dohány illatát,
s a füst, mint régi jó barát,
hajamra száll, körbeölel,
befed, mint őszi ködlepel
Mint riadt gyermek, ha felfedezik titkát,
mint szűkölő, éhes vad, ki prédát vesztett,
szemed tört fénye segítségért kiált,
s remegve kérlelsz, hogy érintselek...
Vasparipa vágtat sziklaölbe bújva,
bolyongó magánya kattog a síneken,
napsugár simítja arcom újra s újra,
érzed ezt, Budapest, érzed, hogy érkezem?
Szavaidra szavak tolulnak a számba,
rímekkel gyötörnek, s kilóg a vers lába...
Egy téves mozdulat a földön felejtett,
kilógok a sorból, dobnak, mint selejtet,
amim volt, elvették, s csak sebeket kapok,
táncolnom kellene, ám lépni sem tudok.
Eljöttél hát végre, annyira vártalak,
nélküled halott volt itt minden pillanat,
éheztelek sírva, szomjaztalak búval,
emésztem hiányod emlékedbe bújva.
Valahol még gyúlnak a fények,
s az elme sem világtalan,
valahol még rezzen a lélek,
s szerényen pendül, mint a lant.
Adok s kapok, oda-vissza,
nyitott játszma, nincs kulissza,
kizárólag asztal felett
tedd amit kell, s amit lehet,
s hogy mozogsz a háló mögött,
lecsapod vagy csak megbököd,
kitudódik szélsebesen,
ott pattog a térfelemen.
Ha álmodom veled
a rét kitárja karját,
s ránk üdvözlés gyanánt
harmatot csepegtet.