C. Ágnes
Legyen ez az ünnep nyár,
mind, mi él, napfényre vár,
rügyet, termést neveljen
a magtalan szíveken.
Ne nézz így rám, nem vagyok más,
az idő már toldja-foldja
vihartépte lélekruhám.
De a két szem könnyét ontva
Ködfátyolba burkolt, őszi pályaudvar
didergőn viseli mindennapjait,
tegnap-gyűrte ráncok, sminkkel fedett ótvar,
s pár mosoly hömpölyög vagy vár valamit.
Szirti sas a sziklán áll szárnyaszegetten,
képzelete réved túl a végtelenen,
indulni kellene, vagy csak lépni végre,
szárnyait kitárva rádőlni a szélre,
egyre távolodni mogorva sziklától,
hátra nem nézve, mint kit fagy sem gátol...
Fűzóhaj-kiáltás,
sáskaima-dallam,
sirálysikoly-balzsam,
ráolvasó áldás...
hallhatatlan hangban
vagyok vágyzajongás
Vártalak s jöttetek, épp ahogyan kértem,
a nem jár-t nem félve, naiv-eltökélten...
s hogy tán nem is velem szerettetek volna
rögös útra lépni... akkor ki gondolta...?
Ha láttál már folyót mi selymes barkát visz
gyöngéden ringatva múlhatatlanságba
ha láttad tó vizét a szelet kérlelni
fodrozza süppedő bölcsővé a felszínt
zsenge falevelek hullását úgy várva
eggyé válni velük időtlenül élni
na olyan a szemed amikor őt nézi.
Búcsúzik már a tél, indulhat útjára,
elvakítja a nap, melegét utálja,
a szél engedetlen, rossz irányba szalad,
a felhőkkel táncol, és nem kavar havat.
Nem a te hibád hogy nem szaladsz felém
rabláncon tart a mázsás távol-gát
s az idő-hizlalta ködfüggönyön át
csak gyermek-arcom adhatna reményt
Ködhajnal - légszomj... riadt küzdelem...
mivégre sírtam fel mégis? hiszem...
...tücsökhad zengi keserveit,
bársonyos lepke önkelletően
szitakötővel incselkedik.
Vártál rám szüntelen... mosolyszagú ingben,
díszvendéggé váltan ültem a főhelyen,
magad elől rejtett csokidat én ettem
szeretet-köpennyel körém kerítetten.