C. Ágnes
Fátylam alá bebújt a Nap,
vigyorog az orrom alatt,
csónakázik árnyékomban,
kacsingat és lángra lobban.
Mi hajt hozzád, azt fel nem foghatom,
vén szaxofon mért` sír a hangodon?
Egy előadás képei
Szólni jöttél, ez a sorsod
kincseidet elénk szórod
ahogyan a fűz a tóra
hajolsz szavad-szomjazókra...
míg a fotós gépe kattan
Nyertes nem vagyok, csak a harmadik,
egy újabb lány a várt fiú helyett,
létem viharban hányódó ladik,
fák zöldje, ölelő lombja nevelt.
Ő látja a múltat mely rejti jelenét,
örök a pillanat, tudja, ez vereség.
Ifjúi remények lassan köddé váltak,
a most és a soha bűnben együtt háltak
s szülték a véglegest, visszavonhatatlant,
s mi lehetett volna: folyó, mely parttalan.
Csillag lennék, mi Hozzád vezet,
pásztor volnék, áldanám Neved,
arany lennék Gáspár kezében,
angyalének, szállnék a szélben...
Nyomasztó a csend, s ti szemtől szemben végre,
kutató két szempár egymásét fürkészve.
Reccsen az ág, a szajkó riaszt,
szétrebben néhány ijedt madár,
bokor rejteke nem hoz vigaszt.
Egyre közelebb ér a halál.
Tél volt s én megtaláltalak.
Lassan omoltak a falak:
a múlt-emelte védelem.
S záporként ért a szerelem.