Cri Amer
Rám telepedtél, méla magány,
mázsás kő vagy a szívemen,
miattad én, a régi vagány
bambán merengek csendesen.
Álmaimat eltemette a múlt,
tervem volt sok, millió álomvár,
idővel legtöbb a semmibe hullt,
és szerelmem hangját sem hallom már.
Amikor emlékeim közt kutatok,
gyakran elmerengek oly rejtélyeken,
hogyan lett számomra örök szerelem,
mely elcsábított s ellopta szívemet,
az örökifjú Párizs s a vágy, hogy
a St-Michelen, a Quartier felé
áramló sokaságba beolvadok,
a Luxembourg kert fái közt bolyongok...
Szürke egér gyülekezett
jött össze a házból,
dönteni, hogy ki ehet majd
spájzban a kolbászból.
A fényes ég magára vonja fátyolát,
macskatalpon jön az esti, tompa fény,
a csönd moha puhán lebeg a park fölött,
míg a méla létben kopik a remény.
Gyötrő gondolataim kerengnek,
mint egy holló a halál fölött
végtelennek tűnő éjszakákon
fájó s homályos álmok között,
a csillagokhoz vezető utat
keresem a fellegek mögött.
Álmomban Párizsban jártam veled,
kezedet fogtam a Saint Michelen,
amíg az idő futott nesztelen,
én Attiláról meséltem neked.
Körülöttem furcsa lett az élet,
és vakvágányra került sorsom is,
a talmi szóra már fülem süket,
csak üveggyöngyök, tudom, mind hamis.
Helvéteknek felhős ege
hegycsúcsok közt földig ér le,
de négy nyelven egyetértve
egy országot hoztak létre
Európának közepében.
Elvágyom ebből az elaljasult létből,
ahol az önzés lett a morál,
ahol ember embernek farkasa lehet,
ahol sovány ételért sor áll.
Újra hideg a szél, fázik a föld,
csak átsuhant a főnszele,
a tavaszt ígérte, s elenyészett,
jókedvünk is elment vele.
Harmatos fűben bennük buzog a tavasz,
s naptól részegült gyümölcsök színe ég
forró nyarukban, majd bókolnak az ősznek,
minden daluk szerelmi szertelenség.