Csaba Zoltán
Pikadon
Hajdanán volt egy nyüzsgő japán város.
Indult benne a reggel, sima, szokványos.
Csak véletlen lenne?
Nézd az eget, sötét palást.
Amin, mint por a csillagok.
Látod a sok kicsiny lámpást,
Nézd, mily fenségesen ragyog.
Üzenet az emberiségnek
Csattogott rajtunk az éles fejsze.
Sikolyainkat... vajh, ki hallotta?!
Vádlás és vívódás
Ha már csak egy emlék marad
Egy évtized sava borsa,
Melyet közös út fűszerez.
Ha újabb elválás a sorsa.
A szíved újabb tüskét szerez.
Tiltott szerelem
Tibeti fiú
tiltott szerelem átkát
tölti dallamba.
Megtérés a mezőn
Lágyan lopódzó friss, üde szellő
borzolja a rétnek zsenge füvét,
ami lágyan ide-oda hajlik,
integetve, mint megannyi kicsiny kéz,
üdvözölve azt, hogy már pitymallik.
Oly hűsen, lágyan ölelő ma a hajnal.
Már cammog fénylő útján az égi vándor,
telítve a leveleket borostyánnal.
Közben egy szamár is üdvözli, nem oly távol.
Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia
Szeretsz-e engem?
Jézus elbúcsúzott a pártfogó ígéretével,
és reánk a búcsú szorítása telepedett.
Hosszan néztük Őt a sóvárgók tekintetével,
mert szemeink láttára a mennybe emelkedett.
Ima a vajúdó világért
Áradjon keresztséged
arra is, akit kereszteltek,
hogy befogadjon téged,
helyt adván az ismeretnek.
Szürkén osonnak
bús, nedvedző fellegek.
A mennyben sírnak.
Baktat az úton egy fáradt vándor.
Égi társa tikkasztva szipolyozza.
Szellőt felé az bizony nem sodor,
így emberünk az árnyékot szomjazza
Gyötör a portest.
Ismer engem jól.
Szirénképeket fest,
és hitem meghajol.
Légy jó mindhalálig
Keresnéd a békét, de lám, tovaillan a szeretet.
Látsz háborúságot és egyre sokasodó keresztet.
És úgy érzed magadat, mint egy árva kirekesztett,
Kit a sors ezen a planétán szűk láncra eresztett.