Cseh Sándor
A hó esik
egyre esik
cinkemadár
magot eszik
magot eszik
etetőben
téli szép új
esztendőben...
"Nem adom fel!" - hiszen így szól az ének is.
Talán van közös életünk, közös jövőnk!
Remélem, mikor lát, örül majd szép szeme.
Ja, és nem ad majd pofont, egy falrengetőst!
Hiába - fáj. Kell a sírás.
Kell a könny és a versírás.
Kell a bánat, az ősz, a szél.
Kell, kell minden sárga levél.
Hűvös őszi hajnal dereng,
A hegy mögött kél a nap.
Jeges szellő suhan végig
Némán lenn a fák alatt.
Mi ez a zümmögés?
Légy van a szobában.
Mint kicsiny repülő -
száll a félhomályban.
Hallgatom az esőt. Apró gyöngyszemek
koppanását az udvaron,
a málna, az eper, a krizantém,
a rózsák levelein,
s a szilvafáén odaát, a szomszédban.
Alatta macskák játszanak.
Egy szabad kis pillangónak.
Ki, mondd, ki vagy Te, hogy ilyen szemtelenül
A lelkembe gázolsz most mérhetetlenül...?
Ki és mi vagy, hogy csak egy pillantásoddal
Rabszolgáddá tehetnél menthetetlenül?
Világítótorony vagy szürke életemben.
Időnként felvillansz a messzi végtelenben.
Álmomban láttalak,
ahogy annyiszor már
a rideg valóság
kietlen színpadán.
Ha a lelkem szállni tudna
Hegyen-völgyön s folyón át,
Megkeresne egy kis falut,
Abban is egy szép leányt.
Csend van most odakint.
Csendes éj, szentséges.
S idebenn, lelkemben,
oly keserűséges...
Ma reggel találkoztam veled.
Mosolyogtál és mosolygott szemed,
s mosolygott rám a Hétfő Reggel,
pedig odakint hűvös permettel
hintette épp a várost az Ősz.
Szinte a semmiből bontakozik elő,
Zene, mely egyenest a mennyekből jő,
Elképzelhetetlen s egyben elképesztő,
Reménytelen, mégis oly reménykeltő.