Cseke Ibolya CsIbi
Csalókán kacsint a fáradt Nap,
Arcomra pírt csókol a fagy,
Vágtázó vihar söpri tájat,
Nyakamra parancsolva a sálat,
Dermedt földön sétál a sötét,
Megcibálva az este üstökét,
Felhő fátyol mögött lapít a Hold,
Mint ólomszürke égen ezüst folt...
Ezt a verset neked súgom
Pilleszárnyon szálljon álmod
Csillagúton csalinkázzon
Hold sarlóján palintázzon
Mi lesz, ha kialszik szerelmünk lángja,
Ha megsebez a széttört hit szilánkja,
Ha szeretéstelen botorkál lelkünk?
Mondd, mi lesz, ha végleg lehunyjuk szemünk?
mesevers
Rohan a postás, kutya mordult rája,
Ó, az ebugatta, elszakadt a gatyája,
Míg sajgó ülepét tapogatta,
Bokáját a Buksi harapdosta
Sorsod göröngyös útján
Terhed cipeled árván,
Könnyes szemmel nézel...
Itt születtem, nevelkedtem,
Itt ringott a bölcső velem,
Ez a hazám, Magyarország,
Itt küszködött, apám s anyám.
Csak kenyeret koldult,
Félelmében mordult,
De kővel dobták meg,
Jutalma az ütleg
Szavak maradnak kimondatlan,
Fájdalmak sírnak megosztatlan,
Keservek fonódnak nyakunkra
Fuldoklón, torkot szorítva.
Csillagösvényen andalog a Hold,
Égi lámpásoktól fénylik az égbolt.
Bámulom az indigókék messzeséget,
Vajon létezik-e máshol is élet?
Mostoha sorsom
Tanított örülni...
Volt sok álmom...
Vágytam szeretni,
Lelkem párnáját
Hittel töltöttem,
Múltam málháját
Szótlan cipeltem...
Ősz-színezte fák szél-tépte lombját
Teríti elénk, mint tarka szőnyeget
A muskotály illatú szeptember,
Elsápadt már az égi lángtenger,
Szélben vágtáznak komor fellegek,
S ablakon esőcseppek zörgetnek,
Sarujában lassan lépked a nyár,
Kapuban már a zamatos ősz vár...
Ébredj fel végre pusztító ember
Szétszórt mocskod áradó tenger
Jelened bűnét sírja a holnap
Jövőd feláldozod a profitnak