Csele Beatrix
Olyan furcsa vendég vagy nálam... mindig hívatlanul érkezel.
Nem mutatod magad, mégis tudom, hogy létezel.
Észrevétlen kúszol be némán a szeretetbe.
Beférkőzve ölben érző kegyeimbe.
Csak úgy elmúlok egy nyári napon.
Kint a téren egy kopott padon.
Talán észre sem vesz senki, hogy már nem is létezem.
Talán már akkor én sem fogok emlékezni, milyen is volt az életem.
Veled álmodtam éjjel, hogy hófehérben érkeztél.
Nyers, kimért és rideg voltál... engem sem kíméltél.
De bezárult az ajtó, és csak ketten maradtunk.
Karjaink úgy fonták át egymást, mint szívünk a világot.
Már egy hónapja, hogy arcod csak távolról láttam,
és kedves mosolyod, melyet úgy imádtam.
Most hangod is csak egy dobozból hallom nap mint nap.
Mégis megnyugszom, mert tudom, a falak között biztonságban vagy.
Reggel óta úgy maradtam, ahogy keltem.
Pizsamától ázott forró testem.
Az idő úgy szaladt tova tőlem,
hogy talán napok óta a konyhában pizsamában csücsültem?
- Kimosta az eső lelkemből a maró szennyt.
Azt a megvető gyűlöletet, mi miattatok keletkezett.
Azt a hanyag haragot,
mi évek alatt csak ostorozott.
Kérlek, maradj otthon.
A halál talán túl közel.
Lehet, épp már az ajtód előtt figyel.
Szabadon szárnyalva röpködtem a vad szirtek fölött.
Nem néztem merengően, mi van az igazság mögött.
Csak szárnyaltam s hittem, a világ az enyém.
S nem láttam, hogy az élet gyorsan repül felém.
A végtelen álomnak tűnő dalnak egyszer vége,
Nem marad más utána, csak könnyű, színes pillangó képe.
Csak ballagtam és hallgattam, mit mesél az utca.
Rég letűnt időkről, mely nem lesz soha.
Némán figyeltem, hogy repül fölöttem az idő.
Szívemre rátelepedett egy igen súlyos kő.
Gondolsz néha rám, mikor leszáll az álmatlan éj?
Hogy lehettünk volna csillagok az univerzum peremén.
Gondolsz néha arra, hogy fogod a kezem?
Milyen lenne egy más világban összefonódva veled az életem.
Érzed néha, hogy ajkam megrezdül arcodon?
Talán ott vagyok olykor, hogy ne érjen fájdalom.
Ha itt és most ezen a fehér ágyon el kell mennem... ám legyen.
Nyugalmat adnak az őszi képek ablakomból ezen a világos helyen.
Nem is lehetne zordabb és komorabb a mai nap.
Hogy a szobában csak mi ketten... a gondolataim meg én maradt.
Könnyet fújt akkor szemembe a szél.
Erdők fáinak friss illatát.
Láttam lombjai közt magam,
mint kis katicabogár.
Úgy öregedtünk meg egymás mellett, hogy észre sem vettük.
Csak a tükörben ránk tekintő néma lelkünk...
mutatta, hogy elszálltak az évek.
Szívem továbbszállna, de a kín nem enged.
Magamba roskadva néznék előre, de szenvedek.
Próbáltam felállni s elölről mindent kezdeni.
Tudtam játszva mosolyogni, de nem tudok feledni.