Csele Beatrix
Köszöntelek, kedves, örülök, hogy visszajöttél.
Mondd! Földi életeddel megbékéltél?
Volt-e bölcsesség ott lent számodra?...
Mikor nem voltál... én voltam egyedül.
Minden mozdulat, gondolat csak értem rezdült.
Aztán megjöttél, és még színesebb lett a világ.
Nem tudhattam akkor, öcsikém, hogy én fogok vigyázni majd rád.
Fagyott szívem hova rejtsem,
ha a tél lassan befedi?
Jégvirágba burkolt könnyem hova essen,
ha senki észre úgysem veszi.
Bárcsak hatalmas szárnyam lenne,
süvítve repülnék messze.
Lángban égő szikrát szórna rátok szemem, megállíthatatlanul perzselne dühös tekintetem.
Jönnétek, hogy elfogjatok.
Drága szüleim, köszönöm, hogy vagytok nekem,
Hogy vigyázzátok, óvjátok néhol megviselt életem.
Most még bent állsz, a hosszú teremben várod.
Mit is okozhat ebben a szörnyű rendszerben hiányod.
Most még nem tudod, mások számára mit jelentettél.
Kiben milyen felszínes vagy igaz érzelmeket teremtettél.
Úgy telt a napom, hogy észre sem vettem, hogy létezem.
Mintha tűzben égett volna ki belőlem az érzelem.
Mozgott testem, de nem én éltem benne.
Mintha a saját lelkem az élettől is rettegne.
Úgy csókolt szíven az ősz, hogy arany palásként hulltam az avarba.
Szabadultam volna, de halványodva olvadtam az alkonyba.
Mindegy, merre mész, hol éled új életed.
Milyen új testben keresed a másik feled.
Megtalállak mindig, bárhol is legyél.
Fényévekre tőlem is születhetnél.
Elszalasztod az életed anélkül, hogy észrevennéd.
Hogy miként hull porba ágaid lombjának levele egyenként.
...
Még hagyom, hogy a napsugártól elnémuljon nevető hangom.
Itt vagy-e még, ha éjszakát váltja nappal?
Ragyogsz-e még rám, ha jön a hajnal?
Távoli esőben, szürke színű réten
Ácsorogsz-e még kint a földön túli éjben?
Ugye, tudod, ha egyszer képtelen leszek embernek maradni odabent,
Csak azt kérem tőled, add más kezébe életem.
Ha rám nézel, és beszélni képtelen leszek,
Tudd majd, akkor mi lakozik szívemben, mit most szemedbe nézve kimondani nem merek.
Így leírom számodra aljas végrendeletem,
hogy miként szeretném végezni ágyhoz kötött életem.
Ketyeg az óra, múlik az idő.
Ülök és hallgatok némán.
Nézek előre, csillag sziporkázik.
Szemed megcsillan közöttük.
Olyan furcsa vendég vagy nálam... mindig hívatlanul érkezel.
Nem mutatod magad, mégis tudom, hogy létezel.
Észrevétlen kúszol be némán a szeretetbe.
Beférkőzve ölben érző kegyeimbe.