Csele Beatrix
Gondolsz néha rám, mikor leszáll az álmatlan éj?
Hogy lehettünk volna csillagok az univerzum peremén.
Gondolsz néha arra, hogy fogod a kezem?
Milyen lenne egy más világban összefonódva veled az életem.
Érzed néha, hogy ajkam megrezdül arcodon?
Talán ott vagyok olykor, hogy ne érjen fájdalom.
Ha itt és most ezen a fehér ágyon el kell mennem... ám legyen.
Nyugalmat adnak az őszi képek ablakomból ezen a világos helyen.
Nem is lehetne zordabb és komorabb a mai nap.
Hogy a szobában csak mi ketten... a gondolataim meg én maradt.
Könnyet fújt akkor szemembe a szél.
Erdők fáinak friss illatát.
Láttam lombjai közt magam,
mint kis katicabogár.
Úgy öregedtünk meg egymás mellett, hogy észre sem vettük.
Csak a tükörben ránk tekintő néma lelkünk...
mutatta, hogy elszálltak az évek.
Szívem továbbszállna, de a kín nem enged.
Magamba roskadva néznék előre, de szenvedek.
Próbáltam felállni s elölről mindent kezdeni.
Tudtam játszva mosolyogni, de nem tudok feledni.
MÉG nem megyek, még maradok.
Térden állva is, de tovább roskadok.
Még szavam hallod, nyílik szám.
Ki voltál nekem, füledbe súgnám.
Még nem múlt el, még elterít.
Szeretve élni is megtanít.
Talán meglátom az árnyékot a falon, hajléktalanban a gyászt.
Sokszor szinte nem is értem, tőlem ezek után mit vársz.
Benned meglátni nem vagyok képes, csak a rosszat.
Mi számodra bánatot és magányt hozhat.
Ódon, régi öregúr tétován bolyong az éjszakában.
Továbblépne a hídon át egy másik világba.
Halkan szól a zene, remeg a kezem.
Darabokra hullt szívem keresem.
Szólít az élet és vár a világ.
Süvít a szél. Ide-oda vág.
Egymagam a szélben állok a végtelen mélységben.
Rideg árnyak arcon vernek, szemem kérve kérdez,
némán tűröm... nem felelnek...