Csele Beatrix
Mindegy, merre mész, hol éled új életed.
Milyen új testben keresed a másik feled.
Megtalállak mindig, bárhol is legyél.
Fényévekre tőlem is születhetnél.
Elszalasztod az életed anélkül, hogy észrevennéd.
Hogy miként hull porba ágaid lombjának levele egyenként.
...
Még hagyom, hogy a napsugártól elnémuljon nevető hangom.
Itt vagy-e még, ha éjszakát váltja nappal?
Ragyogsz-e még rám, ha jön a hajnal?
Távoli esőben, szürke színű réten
Ácsorogsz-e még kint a földön túli éjben?
Ugye, tudod, ha egyszer képtelen leszek embernek maradni odabent,
Csak azt kérem tőled, add más kezébe életem.
Ha rám nézel, és beszélni képtelen leszek,
Tudd majd, akkor mi lakozik szívemben, mit most szemedbe nézve kimondani nem merek.
Így leírom számodra aljas végrendeletem,
hogy miként szeretném végezni ágyhoz kötött életem.
Ketyeg az óra, múlik az idő.
Ülök és hallgatok némán.
Nézek előre, csillag sziporkázik.
Szemed megcsillan közöttük.
Olyan furcsa vendég vagy nálam... mindig hívatlanul érkezel.
Nem mutatod magad, mégis tudom, hogy létezel.
Észrevétlen kúszol be némán a szeretetbe.
Beférkőzve ölben érző kegyeimbe.
Csak úgy elmúlok egy nyári napon.
Kint a téren egy kopott padon.
Talán észre sem vesz senki, hogy már nem is létezem.
Talán már akkor én sem fogok emlékezni, milyen is volt az életem.
Veled álmodtam éjjel, hogy hófehérben érkeztél.
Nyers, kimért és rideg voltál... engem sem kíméltél.
De bezárult az ajtó, és csak ketten maradtunk.
Karjaink úgy fonták át egymást, mint szívünk a világot.
Már egy hónapja, hogy arcod csak távolról láttam,
és kedves mosolyod, melyet úgy imádtam.
Most hangod is csak egy dobozból hallom nap mint nap.
Mégis megnyugszom, mert tudom, a falak között biztonságban vagy.
Reggel óta úgy maradtam, ahogy keltem.
Pizsamától ázott forró testem.
Az idő úgy szaladt tova tőlem,
hogy talán napok óta a konyhában pizsamában csücsültem?
- Kimosta az eső lelkemből a maró szennyt.
Azt a megvető gyűlöletet, mi miattatok keletkezett.
Azt a hanyag haragot,
mi évek alatt csak ostorozott.
Kérlek, maradj otthon.
A halál talán túl közel.
Lehet, épp már az ajtód előtt figyel.
Szabadon szárnyalva röpködtem a vad szirtek fölött.
Nem néztem merengően, mi van az igazság mögött.
Csak szárnyaltam s hittem, a világ az enyém.
S nem láttam, hogy az élet gyorsan repül felém.
A végtelen álomnak tűnő dalnak egyszer vége,
Nem marad más utána, csak könnyű, színes pillangó képe.