Csele Beatrix
Légy csak magadban a fény, oly eltökélt és szabad.
Ha láncra verve ordít az éj, akkor se hagyd magad.
Ne kiálts, ne menekülj, a segítséget hiába is várod,
Ha mégis meghallják, az lesz a legnagyobb átkod...
Csak pörögsz körbe, és nem akarsz leállni,
azt gondolod, hogy ez nekem tud fájni?
Úgy van szükségem rád, mint földnek a vízre,
mely nélkül élet nem létezne benne.
Mint álmokra a rideg világba`,
hogy elnémuljanak az üvöltő hangok a homályba`...
Néha úgy hiszem, hogy igazából nem élek.
Hogy minden, mi adott, csak egy része egy képnek.
Mely valójában soha nem volt, és én sem vagyok.
Hogy valahol talán, hol azt hiszem, ott sem tartok.
Sápadt volt a reggel, komor
és nem hozott egyebet,
mint magába ölelt
didergő szerelmet.
Akartam valami különlegeset,
valami jobbat és szebbet.
Valami szépet és benne a kéket,
miben sugárzik a lényeg.
Már nem az vagyok, ki voltam egykor.
Szememből rég eltűntek az álmok.
Fátyolos, néma csöndben
bámulom az esőcseppeket.
Kereslek a szürke ködben,
rég eltévedt szeretet.
Ma már tudom, hogy a csend többet beszél;
Helyettem adja szavaim a világba.
Ma már tudom, hogy olykor nincs remény,
és az út is lehet szép a homályba`.
Tudtam élni nélküled
magányos fa árnyékában.
Akkor még nem tudtam, mi hiányzik
a fáradt, őszi lombhullásban.
Halkan szólt a gondolat,
lágyan suttogta nevem.
Még ébren álmodtam,
csillagok közt pihent szemem.
Álmokat sóhajt könnyedén a hajnal,
merengő tavaszi szemében alszom.
Szellő játszadozik egy tavaszi hanggal,
gitáromon kísérve most neki játszom.
Néha színekkel álmodok, hogy milyen lenne, ha élne.
Fehér vásznamra, ha kérném, vajon félve lépne?
Korlátok közt született versekből szőtt, néma hajnal
Találkozott ebben az órában azzal a csillaggal,
Mely földre született, hogy ő legyen az óceánon átkelt tengerész...
...Bódító messzeségben haladó lény adhat-e többet, mint maga a lélek?
Holdfényként tündöklő márciusi álom, úgy ígérted az új létezést.
Ha emberként születtem most újjá, mond... hogy élhettem túl ezt az ébredést?