Csele Beatrix
Ha jön az este, veled érkezik a félelem.
Hiába bújok paplanom alá, azon keresztül is lát szemem.
Szívem nyugtalan tengere vad hullámokat szór.
Olyan vagy az életemben, mint egy kimutathatatlan kór.
Friss kávé az asztalon,
csak te hiányzol mellőle.
Halotti lepel a sírodon.
Nem volt erőd, hogy ezt legyőzze.
Ha erdőben fa lennék, úgy találnálak meg téged,
hogy lelkem előtt ragyogna tompa fényed.
Azt hinnéd, szentjánosbogarak éjszakai táncát látod.
És nem értenéd, hogy korhadt törzsem tövében miért csak a pihenést vágyod.
Bárcsak mesélhetnék róla egy végtelen térben, hogy mit is jelentesz nekem.
Valahogy ezt itt most ezen földi időben mégsem tehetem.
Köszöntelek, kedves, örülök, hogy visszajöttél.
Mondd! Földi életeddel megbékéltél?
Volt-e bölcsesség ott lent számodra?...
Mikor nem voltál... én voltam egyedül.
Minden mozdulat, gondolat csak értem rezdült.
Aztán megjöttél, és még színesebb lett a világ.
Nem tudhattam akkor, öcsikém, hogy én fogok vigyázni majd rád.
Fagyott szívem hova rejtsem,
ha a tél lassan befedi?
Jégvirágba burkolt könnyem hova essen,
ha senki észre úgysem veszi.
Bárcsak hatalmas szárnyam lenne,
süvítve repülnék messze.
Lángban égő szikrát szórna rátok szemem, megállíthatatlanul perzselne dühös tekintetem.
Jönnétek, hogy elfogjatok.
Drága szüleim, köszönöm, hogy vagytok nekem,
Hogy vigyázzátok, óvjátok néhol megviselt életem.
Most még bent állsz, a hosszú teremben várod.
Mit is okozhat ebben a szörnyű rendszerben hiányod.
Most még nem tudod, mások számára mit jelentettél.
Kiben milyen felszínes vagy igaz érzelmeket teremtettél.
Úgy telt a napom, hogy észre sem vettem, hogy létezem.
Mintha tűzben égett volna ki belőlem az érzelem.
Mozgott testem, de nem én éltem benne.
Mintha a saját lelkem az élettől is rettegne.
Úgy csókolt szíven az ősz, hogy arany palásként hulltam az avarba.
Szabadultam volna, de halványodva olvadtam az alkonyba.
Mindegy, merre mész, hol éled új életed.
Milyen új testben keresed a másik feled.
Megtalállak mindig, bárhol is legyél.
Fényévekre tőlem is születhetnél.
Elszalasztod az életed anélkül, hogy észrevennéd.
Hogy miként hull porba ágaid lombjának levele egyenként.