Csépányi-Kömi Roland
Álmodtam. Szépet, és gömbölyűt,
Olyat, mit szokott a gyerek:
Piros papírt, álmos, tarka birkát,
Összetört, színes üveget.
Sík üveglap, fényes foncsor -
Nem voltál egyéb!
Hazudtad a beléd nézők
Csalfa életét.
Már huszonkilenc éve éhezem
Szeretetre, mit sohasem kaptam.
Egyszerre gyónok és vétkezek
Istennek, akit magamnak loptam.
Leguggolt a gesztenyefa, kucorog;
Borzas fején csendes eső kip-kopog.
Mellékucorodnék én is, ha lehet;
Száraz ága melegítse szívemet.
Bolondos dallam csak szívem:
Olyan üres, mint maga a jóság.
Látod, meghajlik szelíden,
De ne hidd ám, hogy ez a valóság!
Ostobaság! Csak tintába mártott
Gondolat, melyen a féreg rágott
Napsárga nárciszok
A föld alatt pihenő hagyma,
Ha a Tél is hagyja,
Kihajt.
Kiültem a Duna-partra,
Ne legyek olyan egyedül,
Szívem szomorúság hajtja,
Valami mardos legbelül.
Játékod lennék. Papírmasé,
Vagy ólomember hadnagyod.
Törött-fehér szárnyakkal festett,
Álmodat őrző angyalod.
Hull a pihe - rezgő nyárfa virága -
Fehér leplet borítva a világra.
Sugdolódzó álmatag-zöld levelek
Felejtik a sanyargató hideget.
Norbival munkából hazafelé mentünk,
És mint lenni szokott, éppen beszélgettünk.
Nagy komolyan kérdi - mondd, te mivé lennél,
Halálod után, ha újra megszületnél?
A csatornafedelet félretolva,
Csöndben mászik elő a sötét.
Köntösét az árnyékba dobja,
Mely színét a járdán önti szét.
Tükröm, tükröm, mondd meg nékem,
Létezésed mikor kértem?
Vagy tán mégis. Én akartam!
Ostobán magamba martam