Cserfalusi Ádám
Egyszer szerettem egy álmot,
Varázslatként hatott ott
Minden velejéig töltött
Suta pillanat.
A szakács tanulhat könyvből,
Kísérletezhet újra elölről,
Iskolában hajhálóban főz föl,
Vagy tán otthon szöszmötöl,
A főztjéről ismerni őt föl.
Világverő nagyok:
Kisfiúk és lányok,
Pihen a szem rajtok,
Nem baj, ha nem adtok,
csak szeretettel kaptok -
Fizetésünk, ha kacagtok!
Reggel, este hideg van,
Napközben meg enyhe,
Odafent, az ég sarkában
Nap süt még, de renyhe.
Mendegél az út tova,
Elvisz haza, odúba.
Nem most tették le oda,
Semmit, soha, sehova.
Levélből az éltető nedv a szárba visszahőköl,
Elsárgul s lepottyan avarnak az ősztől.
Sárga, barna foltjai festményre illenek,
Nincs mit csodálni, első múzsánk ő, természet,
És lágy ölébe vágyik egész s sebzett lélek,
Vendégek vagyunk csupán, míg ő a kezdet, végzet.
Táncoltat az élet, pusztán az a baj, hogy asztalt,
Járandóságot is szed, a pénzre, tálentumra ráhajt.
Volt egy fiú, királyinak mondható, nemes harcos sarja,
Az örök rend óvásáért nevelték gyerekkortól harcra.
De jött Marten, a bitorló, álnok kígyó, áruló,
Kifordult világokat emberbőrben járó
Gonosz, hogyan is büntesse meg?
Bogár fordult ki a földből,
És mivel madár nem szedte föl,
Roppant a talpam alatt. Majd
Nő itt a borsó és a bab
Talajnak sötét méhében,
A kertben növényt vetettem.
A szolga, ha felébred, legalább nyugton aludt,
Míg észbe kap, hogy milyen ocsmány is a világ,
Míg felöltözik, míg előszedi szenvtelenebbik arcát,
Álmában nincsen főnök, és az ablakokon rács,
A szolga, ha felébred, legalább nyugton alhatott.
Gyűlik a sötét, teret nyer a hajlat és a vég,
A derű pakol. Kinek panaszolja fáradtát az ég?
Szendergő óriások vállán
lecsúszó világ, hova lett
kétezer esztendő? Kérdem,
S elmélkedem, mert nincsen
most túl sok dolgom éppen.
Óvatlan pillanatban sötét lesz az ég,
Az éberség nótáját is elhúzták már rég,
Az ablakon berepülni hajtja őket a vágy
A sok kis bogarat, kívánni jóéjszakát.
Berepülnek mohón nagy csésze kávédba,
Aztán megdöglenek, ihatod halomra.
Vidéki tróger, édes kicsi lány,
Jobb, ha igyekszel, elszalad a nyár,
Mert ázol-fázol, egyedül maradsz,
Ha nem jár arra a sötét paraszt,
Dicstelen fővel és tompa elmével,
Ki takarjon remegő testével.