Csibi János
Ködben úszik a templom harangja.
Minden embernek hangja akkor a leghangosabb,
mikor a legrangosabb helyzetből kifelé
nem hallatszik mások haragja.
Már holnap a kék szemű lombkoronákhoz
Hajtja a víztől a nyárig az ághoz
Szemmel még figyelő csodaárnyék,
Tág kicsi szemmel az éjbe ha vágynék.
Parancsszóra nyílik az ég ajtaja.
Belépve a várba, szürke sugárban
tengődő lepkék lepték el a rengeteg,
csilláron is lógó ember szempilláiról
lógó festékben áztatott temérdek érzést.
Hányszor kerestem szénát a tűben?
Ott van a szénakazalban az álmod,
Ásd ki a tűkből a fényteli árkot.
Bánd, ha a bánat megteszi érted,
Tűnj el előle, ha elveszi fényed.
Beismered-e a beismerhetetlent?
A pókháló ahogy fűzi az ismeretlent,
fonja, szövi, a gaz lassan benövi
a panelházak árnyékában található játszóteret.
Kint a padnál egy feketerigó
szedegeti morzsáit tépett lelkemnek.
Lélekharangok kongatják a jelet,
melyben a mibenlét eldönti, ki jó.
Szedd csak, feketerigó!
Vidd messze!
A morzsákból nem kell egy se!
Mossa eső el a régi meséjét annak az évnek,
Melynek az ágai száz meg ezerfelé érnek.
Önmagad ellen a végtelen álruha-táncod
Rámutat arra, ha forró gyémánt jégen a láncod.
Hétfejü sárkányból alkoss kalapácsot.
Nincs, aki lassan rúgná most be a rácsot.
Ott van a ráccsal végig körben a járvány,
hétfejü hévvel benned szunnyad a sárkány.
Támad a Hajnali fák üregében rejlő kényszer.
Emberi halk szava reggeli lázban a csendből kérlel.
Olvad a jég, a tekintete szürke homokba leláncol.
Buszvezetők szeme hajnal-ezüst temetőben táncol.
Odvas fák üregében szunnyad a farkas.
Száz lánctalpas kétezer éves fák odújában
tartja a múltat élve a mában.
Mit látsz magadban?
Mit látsz a nyárban?
Mit látsz a gépektől fehér fénysugárban?
Mit látsz a tavaszban?
Mit látok én benned?
Jó pár tüskés szóval most el kellett menned.
Pár vénlány sétál némán.
Lám, tűzzel, vassal cérnán
hogy szőnek házat, lombot!
Űznek, várnak gondot.
Mikor a szürke dér szeme ezüstbe ér,
Kisüt a napsugár, virul a nyár, ha vár.
Egy fél-kapcsolat emlékére
Az égben repülő tízforintosról
visszaverődő nap fénye
betűz az ablakon.
Remek alkalom az alkotásra,
magam a munkába beleásva
becsuknám az ablakom,
ám nem lehet.
A ribizli-erdőszerű
kék-lila tájban,
ott van bennem, benned,
minden megabájtban.