Csibi János
Hónapok árulása vezetett,
kezünkbe temetett arcunk fátyolára,
szívünk záporára rászakadt az ég.
A zúgó eső majd mindent feledtet.
Szégyellem magam helyetted.
Égből szóló, hitvány áldást
kék lepedővel eltakaró az a mélység,
melyben csonka marások kétség útján
sorba felejtik a búnak a kétszínű párját.
Mindegy, merre visz sora,
Mindig várja otthona,
Újra jön, csak akkor éppen
Mindig övé lesz az érdem.
Kalandos, strandos, paplanos nyarakban maradtál.
Nem hívtalak, elszaladtál, másfelé haladtál
kint az a puszta hideg,
sürgeti léha ideg,
csönget a halk üzenet,
oltja a lágy tüzeket.
Százszor hallottam már ezt a mesét,
Mély álomból jön, eleinte de szép.
Már idejétmúlt árkokból épített
tetőn keresztül érkezik az áldás.
Nincs megváltás, mégis látom a végét.
Már a szélét tapogattam, maradtam
kérgemből kibújó, széteső juhar.
Törnéd, de nem lehet.
Vágnád, de nem mered.
Tépnéd, de nem szakad.
Fognád, de nem marad.
Rám veti indulatát az a kétszínű, porszemű éj.
Körben a porban ott vár rám az a kormos, vajszívű nyár.
Ködben úszik a templom harangja.
Minden embernek hangja akkor a leghangosabb,
mikor a legrangosabb helyzetből kifelé
nem hallatszik mások haragja.
Már holnap a kék szemű lombkoronákhoz
Hajtja a víztől a nyárig az ághoz
Szemmel még figyelő csodaárnyék,
Tág kicsi szemmel az éjbe ha vágynék.
Parancsszóra nyílik az ég ajtaja.
Belépve a várba, szürke sugárban
tengődő lepkék lepték el a rengeteg,
csilláron is lógó ember szempilláiról
lógó festékben áztatott temérdek érzést.
Hányszor kerestem szénát a tűben?
Ott van a szénakazalban az álmod,
Ásd ki a tűkből a fényteli árkot.
Bánd, ha a bánat megteszi érted,
Tűnj el előle, ha elveszi fényed.