Csibi János
Mindegy, merre visz sora,
Mindig várja otthona,
Újra jön, csak akkor éppen
Mindig övé lesz az érdem.
Kalandos, strandos, paplanos nyarakban maradtál.
Nem hívtalak, elszaladtál, másfelé haladtál
kint az a puszta hideg,
sürgeti léha ideg,
csönget a halk üzenet,
oltja a lágy tüzeket.
Százszor hallottam már ezt a mesét,
Mély álomból jön, eleinte de szép.
Már idejétmúlt árkokból épített
tetőn keresztül érkezik az áldás.
Nincs megváltás, mégis látom a végét.
Már a szélét tapogattam, maradtam
kérgemből kibújó, széteső juhar.
Törnéd, de nem lehet.
Vágnád, de nem mered.
Tépnéd, de nem szakad.
Fognád, de nem marad.
Rám veti indulatát az a kétszínű, porszemű éj.
Körben a porban ott vár rám az a kormos, vajszívű nyár.
Ködben úszik a templom harangja.
Minden embernek hangja akkor a leghangosabb,
mikor a legrangosabb helyzetből kifelé
nem hallatszik mások haragja.
Már holnap a kék szemű lombkoronákhoz
Hajtja a víztől a nyárig az ághoz
Szemmel még figyelő csodaárnyék,
Tág kicsi szemmel az éjbe ha vágynék.
Parancsszóra nyílik az ég ajtaja.
Belépve a várba, szürke sugárban
tengődő lepkék lepték el a rengeteg,
csilláron is lógó ember szempilláiról
lógó festékben áztatott temérdek érzést.
Hányszor kerestem szénát a tűben?
Ott van a szénakazalban az álmod,
Ásd ki a tűkből a fényteli árkot.
Bánd, ha a bánat megteszi érted,
Tűnj el előle, ha elveszi fényed.
Beismered-e a beismerhetetlent?
A pókháló ahogy fűzi az ismeretlent,
fonja, szövi, a gaz lassan benövi
a panelházak árnyékában található játszóteret.
Kint a padnál egy feketerigó
szedegeti morzsáit tépett lelkemnek.
Lélekharangok kongatják a jelet,
melyben a mibenlét eldönti, ki jó.
Szedd csak, feketerigó!
Vidd messze!
A morzsákból nem kell egy se!
Mossa eső el a régi meséjét annak az évnek,
Melynek az ágai száz meg ezerfelé érnek.
Önmagad ellen a végtelen álruha-táncod
Rámutat arra, ha forró gyémánt jégen a láncod.