Csík Ferenc
Én oda születtem a zúgó nádas, láp, mocsár ingoványába,
Egy kis nádfedeles kunyhóban felnevelkedtem.
Télen is mezítláb jártam én is, mint megannyi társam,
Akkortájt nagyon sokat fáztam.
Felhők fölött csengő szól,
csingilingi, csengő szól.
Hull a hó a kis házakra,
Fehér a fáknak az ága.
Mikulás jár erre, arra,
Sok jóval tele van a zsákja.
Ez nem élet, csak szenvedés,
Az égő pokolból nézem a mennyországot.
S rád gondolok,
Szeretlek.
Sápadtan fénylik a napkorong,
Lelkem ábrándozva ott bolyong.
Bús emlékeim köddé foszlottak,
Vén napjaimon konganak.
Fagyos tájon cigány látszik,
lyukas cipőben nagyon fázik.
Menne ő, már nincsen hova,
majd segít neki a Jehova.
Barangol az ősz a forró nyár után szabadon,
Szél sóhajt búsan a száraz avaron.
Bódító illatát elveszti a virág.
Álmodozni küldi, a természet most a világ.
Hideg márványköveken
Virágok, mécsesek,
Isten kertjében néma keresztek.
Temetők csendjére lelkünk hite és szeretete jár,
Gyertyát gyújtunk, halk imánk az égbe száll.
Kegyelet és békesség gyógyítja a lelkünk világát.
Őszi szél jár a sírkertek között,
A szomorú temető díszbe öltözött.
A föld napról napra vénebb,
A múltunk csontjainkat festette bíborszínre.
Ahol a fájdalom végzete kísért,
Ott az ősi ösztön bosszúja kísért.
Délibábos pusztán születnek nagy álmok,
Hogy magyarnak születtem, cigányként nem bánom.
Ősmagyar dalokat húztak a cigányok,
Nagy urak mulattak, bárók és királyok.
A Néma tájra kavargó, sűrű hó szitál,
Zúzmarás téli fagyban gyönyörű a táj.
Kristályos dér ül a fákra.
Hideg szél fúj az éjszakába.
Nincsen benned semmi jóság,
Törne ki rajtad a kórság.
Nem eszel, nincs dínom-dánom,
Ha hitelezel, majd megbánod.