Csík Ferenc
Az égről fehér hó szitál,
Átölel egy angyalszárny.
Repülünk, visz a szél,
Elmúlt a nyár itt a tél.
Egy műtét előtti félelem
Ne sírj,
Én is csak egy halandó ember vagyok.
Szomorú lett erre a táj,
Eső szitál,
Ha már nem ébrednék fel.
Halálra száműzött ifjúságunk,
Arcunkon barna fájdalom.
Ezüst füstöt kavar a szél magasra,
A tündöklő tájban lángol a ház.
Hideg négy fal között
Adventi időben.
A Megváltónk ünnepét várjuk
Fagyos nappalokon szívünk reményével.
Hideg és néma lett könnyünk,
Már nem vádolunk és nem ítélünk.
Béke és a szeretetünk áradjon szét bennünk!
Reményem gyötrő, édes álom,
Bús éveim üres napjain
Jöttél felém, mint egy ismerős csillag
Az esti alkony tüzén.
Gonosz vidék
Lángoló, bíbor hajnalon
Tűzszínű illúzió a tündöklő világ.
Unalmas hétköznapokon
Vad kutyák társaként
Csavargok a rónán.
Kihűlt lelkem lantján
lecsendesült a dal.
Fagyos éjszakák jönnek,
Én a lobogó gyertya fényénél
Írom a versem.
Halottak napja
Itt van az ősz,
Zord, néma méltósággal.
Sírok hideg kövén
Mécsesek és krizantém virágok.
Az elhagyatott temetők
Az elhagyatott temetőkben,
A sírhalmok romjain vad ibolyák nyílnak.
Most a fénylő holdsugár beragyogja a temetőt,
És a magányos éjszakában fúj a hideg szél.
Az idő fogságában
Őszi szél sikong a tájon,
Sír a lelkem e puszta tájon.
Álmatlan éjszaka egyedül
Bámulom a teliholdat, lelkem megédesül.