Csík Ferenc
Vöröslő fényével száll le az alkony,
Szárnyát bontogatja a szellő a parton.
Bánatos lelkemet forró tűz járja,
Szemeimből folyik a könnyeim árja.
A költő tollával harcol a vírus ellen
Megfáradt időkön meghal a remény,
Az anyaföld is könnyezik szegény.
Mélabús idők jöttek koronavírussal,
Olvad a jéghegy is, mit tegyünk magunkkal?
március 15.
Északkeleten lobog a magyar zászló,
Hazaszeretetem boldogságot sugárzó.
Szép magyar tájon van az otthonom,
Hol anyám ringatta bölcsőm egykoron.
Álmaim útján
Hűvös felhők messze tájon,
Hó szállingózik a Hold fényében távol.
Tél csendjén dermedt ágak,
Lelkem mélyén könnyek áznak.
Aggodalommal teli arcok,
Járvány elleni nagy harcok.
Többször mossál kezet, ember,
Hogy a vírus el ne érjen.
Két karomban a boldogság te vagy,
Kiengeszteled szívemet, ha a bánat mar.
Nem álmodhatok szebbet magamnak,
Ha együtt ébredhetünk a hajnalban.
Az időkapu
Poros úton hagyott szekér
A kietlen tájba belevész.
Lehajló almafaág alatt
Álmodik a remény.
De keserves is szeretni,
Ha téged nem szeret senki.
Ősz halálát követi a zúzmarás tél,
Minek a nyár, ha te nem lennél.
álmodozások kora
Hajtottam vajdánk lovait,
Száguldó, szép paripák nyomai
Felverték a szép tájnak aranyporait.
A végtelen, vad tájban haladtunk egyre tovább.
Isteni asszony,
Szívemnek királynője.
Hajnali fényárban lebegő táncod
A kedvemért újra járod.
Gyémánt, elhangzott szó,
Ígér szépet, tudja, mi a jó.
Lassú, könyörtelen ez a világ!
Sötét, kimondott szóhibák.