Csík Ferenc
Az úton ballagott szomorúan
Az alkonyi pír bíbor aranyában.
Majd vasvillával kergették a falu határában.
Mezítláb a hideg őszi pocsolyákban.
Földi reményünkön öregszünk
Csendes, bús magányon.
Elmélkedünk ifjúságunk letűnt varázsán,
Holt árnyékú holdas éjszakákon.
Átokverte, koszos, csavargó vándorélet,
Nyikorgó szekereink közt elveszett az élet.
Vad szelek emberi gonoszsággal igázzák le a népem,
Barna arcomon a nap melegét nem érzem.
Hideg téli reggeleken szívfagyasztón,
Sűrűn hull a fehér hó.
Fázós téli napokon pihenek,
Jéghideg kályhám mellett didergek.
Lángot gyújt szívemben az őszi szél,
Rám ragyogó csillagok alatt a régi emlék visszatér.
Régi történet
Lássa Isten, irgalmazzon.
Az árva magyarságunkon oltalmazzon!
Ifjúkorunk boldogságán
Imát mondtunk a templomunk oltáránál.
Hatalmas ős magyarnak
Ezeréves oltárán.
István király szent ünnepén
Áldást hozzon ránk szent koronád.
Az alkonypír álomra hajtotta bús fejét,
Vágyak vizein evezek feléd.
Ott álltam, szívem, lelkem hiába várt,
Boldogságunk fénye sötétre zárt.
Hideg idő ül a tájra,
Tündöklőn kel fel a napnak sugára.
Könnyekkel áztatott föld az örökségem,
Nyomorúsággal, szegénységgel telik el az öregségem.
Csak egy álom
Remegve térdelünk az oltár előtt,
Uram! Fekete seregek üldöznek szemeid előtt.
Hűvös éjjeleken életre kelnek színes álmaim,
Sáfránytömjénes, végtelen mezőkön zörögnek rabláncaink.
Eltévedt úton
Vajdánk eltévedt,
Az utat nem leli.
Sehol a Nap,
Beborult felettünk az ég is,
Elkeseredésében
Ő dalra fakadt mégis.
Vérkönnyel sír a naplemente,
Belehull könnye fénye a holt tengerbe.
Horizonton éber csillagok őrzik az álmunk,
Csendes éjszakákon szebb jövőre várunk.
Porba hullt emlékek
Még emlékszem.
Hatalmas szélben indult a karavánsor,
Elhagytunk őshazánkat, mely a miénk volt.
Beárnyékolták a becsületünk, hát menni kellett
Neki a nagyvilágnak, mert élni kellett.
Az ember fiai
Felkelt a Nap halott, sápadt fényével,
Késői szeptemberi nap gyenge melegével.
Nézem a messzi, távoli tájat,
Perzsel a múlt emlékei, ég a vágyam.