Csík Ferenc
Betoppant az ősz misztikus csendjével,
A mennyei Napnak gyenge fénye árad ránk.
Kihamvad szívünk parazsa lassan,
Álmaink csendes képein felizzik újra meg újra.
Aranylánc vagy ékes dísszel,
Alma - édes nektármézzel,
Szívem legszebb virágszála,
Csókot adok nemsokára
Feleségem homlokára.
Fellegekben járó lelkem, mondd!
Hányszor hullt arcom verítéke megalázva
Vergődéseim füstködébe!
Európa földjein és a világ tájain
Népem rozsdás bilincsbe vert lélekkel él,
Megalázva földi rabság részéül.
A hajnal csodás fényével ébresztett,
De te nem vagy már mellettem.
Elmentél...
Oly nyomasztó szomorúság tölti el a szívemet,
Csend vesz körül.
Néma láz gyötör.
Én várok rád egy életen át.
Északkelet felé gomoly felhő száll
Ezer dallamokon át.
Gyenge kacagást hord a szél
Kies, sárguló völgyeken át.
A lélekharang messzire száll,
Ég megnyílik záporeső zuhogásán,
Felhős... szomorún borús a táj.
A gyászmenet csendben lépked a borús félhomályban.
Végtelen utakon
Befagy a bosszúvágy.
Szelíden táncol a Hold
Vad mezőkön át.
Követ engem a múló éveimen át.
Vénségemre ráncokat rakott rám.
Tigrisszemű, fényes hajnalokon
Bíbormezőkön sodródva
Hajszoltak ide az égbenyúló vágyaim.
A Szívemből már régen
Kirepült a boldogság madara.
Az elrontott életemre...
Bőrszín nélkül, pigmentált nélküli sors
Hiszem, hogy bőrszín nélkül
Boldogok leszünk...
Napjainkban
Elvinnélek a pokolba,
De nincs benzinem a motorba...
Várlak
Éjjeli, szép imákkal,
Suhannak bús napjaim.
Remegő szívvel,
Őszült, megvénült fejjel
Állok az ablakod előtt.
Vénült asszonyok szerelmi láng oszlopai,
Életre kelnek a szellem barlangjában.
Feldühödött, tomboló, vad vihar
Lesöpri a vágyakat végleg.
Emlékvers nagypapától
Messziről jöttél, Tifani,
Várt már papi, mami.
Száll messzire kacajzsivaj,
Pillangókergető gyerekricsaj.
Fénylő csillagok, őrizzétek szívem álmát!
Elhagytam oly rég a dzsungeleknek rejtett mélyét...