Csík Ferenc
Felhők fölött csengő szól,
csingilingi, csengő szól.
Hull a hó a kis házakra,
Fehér a fáknak az ága.
Mikulás jár erre, arra,
Sok jóval tele van a zsákja.
Ez nem élet, csak szenvedés,
Az égő pokolból nézem a mennyországot.
S rád gondolok,
Szeretlek.
Sápadtan fénylik a napkorong,
Lelkem ábrándozva ott bolyong.
Bús emlékeim köddé foszlottak,
Vén napjaimon konganak.
Fagyos tájon cigány látszik,
lyukas cipőben nagyon fázik.
Menne ő, már nincsen hova,
majd segít neki a Jehova.
Barangol az ősz a forró nyár után szabadon,
Szél sóhajt búsan a száraz avaron.
Bódító illatát elveszti a virág.
Álmodozni küldi, a természet most a világ.
Hideg márványköveken
Virágok, mécsesek,
Isten kertjében néma keresztek.
Temetők csendjére lelkünk hite és szeretete jár,
Gyertyát gyújtunk, halk imánk az égbe száll.
Kegyelet és békesség gyógyítja a lelkünk világát.
Őszi szél jár a sírkertek között,
A szomorú temető díszbe öltözött.
A föld napról napra vénebb,
A múltunk csontjainkat festette bíborszínre.
Ahol a fájdalom végzete kísért,
Ott az ősi ösztön bosszúja kísért.
Délibábos pusztán születnek nagy álmok,
Hogy magyarnak születtem, cigányként nem bánom.
Ősmagyar dalokat húztak a cigányok,
Nagy urak mulattak, bárók és királyok.
A Néma tájra kavargó, sűrű hó szitál,
Zúzmarás téli fagyban gyönyörű a táj.
Kristályos dér ül a fákra.
Hideg szél fúj az éjszakába.
Nincsen benned semmi jóság,
Törne ki rajtad a kórság.
Nem eszel, nincs dínom-dánom,
Ha hitelezel, majd megbánod.