Csík Ferenc
Mondd, szerethetlek-e még holnap is?
Ha fájdalmas, kínzó gyötrelmek között nyújtom feléd kezem.
Falhoz vernek kételyek,
Csapodár, kicsapongó életek.
Úgy sorvaszt az élet, elemészt.
S te dacolva taposol lelkem mélyére,
Átkozva, gyűlölve és szeretve!
Tétován állsz és elrohansz,
Semmibe a végtelen felé.
Azt veszed észre, hogy öreg vagy,
S hajolsz egy kék csillag felé.
Hagyd el a nyomornegyedek parcelláit
Hangtalan, hajléktalan, kisemmizett,
élt még, volt kezében csákány, lapát!
S ma koldus botján csótány ül.
Tüzel lelkünk novemberben,
Elhidegült szerelemben.
Bőrünk érzi hidegségét,
Lábunk úja didergését.
Vacogunk a hóban, sárban,
Nemtörődöm boldogságban.
Számomra nincs virág,
Csak múló nefelejcs.
Síromra leteszed, és csendben keseregsz.
Fúj már a szél,
A bús őszi szél.
Nyomában száguld már a fázós hideg tél.
Felhők között legelésző égi bárány,
Hangfoszlány az éteren túl,
Testem leszáll,
Földre érve lettem
Nyomorgó, elnyomott.
Valahol, a halottak könyvében,
Jégcseppbe zárt virágkehely könnyével beírva,
Gyöngy-fekete betűkkel szív-dobogva, ott van a nevem beírva.