Csík Ferenc
Szívem egy vándor,
Csillagoktól oly távol
Kóborol a lelkem
Múltam mezején.
Éget a nap...
Kómás álom:
Szívem mezején találtam rád álmaim hűs tengerén,
Hullámok jöttek s elsodortak távol,
Könnyező szellő járja át
Szívem védtelen mezejét.
Ne adj kenyeret kezembe,
Ha már nem lesz erőm vénségemre!
Ne tégy koszorút se szent födelemre,
De ne átkozz, kérlek,
Ne tégy rám rossz szót.
Nem kell sírnod se,
Hiszen az életünk nem erről szól.
Sorsomba dőltek foszlott remények,
Mérgezik életem kételyek.
Álmodom halálba futó szekeret,
Még most is hallom a sirató éneket.
Vonó hangján
Csók száll a nyárban.
S a meleg tűznél krumpli sül,
Vörös szárnyait bontogatja a bágyadt napsugár.
Sötét a ház,
Nincsen ablaka.
Áll magában a kalyiba....
Megérkeztünk Magyar földre
Tábortüzek égnek messze,
A Vajdának ez lett veszte!
Belekapott a rongyába,
Rongyába és a hordába!
Édes álommal szőtt
Ifjúság reményei foszlanak.
E világi sötét démonok marcangolják testem.
Eltűnt minden, mi régi,
Mi gyermekkoromat idézi.
Halotti éjben szörnyű az álom,
Csillagok fényében egyedül állok!...
Lelkem mélyén sötét cella,
Mélységében leláncolva
Vagyok önmagam rabja.
Rőt bíbor arcomon
Fekete éjszakák szenvedései,
Gyötör múltam legendás emlékei.
Misztikus karavánok sora bontakozik ki
az ezüst hold fényében.
Vad tanyákon riogatnak a boszorkányok,
Sötétben lapul a sátán kutyája.