Csík Ferenc
Fekete arcú fehér madár,
Hová repülsz,
Ha elmúlt a nyár?
Hol rakod le fészked,
Ha nincsen hazád?
Láp, mocsár ingoványában süllyedek,
Fekete aszfalt arcomról a könny lepereg,
Segítsetek hát, emberek!
Az Egri Rehabilitációs Osztályon
Az Egri Rehabilitációs Osztályon,
Bőröm miatt szerencsétlen,
Testem lelkem szolgája.
Háborgó vággyal,
Könnyeim áradatában...
Anyám arca fekete füstfelhő,
Anyám karja gyöngéden ölelő.
Anyám szíve szeretettel teli,
A szegénységet nehezen viseli.
Mondd, szerethetlek-e még holnap is?
Ha fájdalmas, kínzó gyötrelmek között nyújtom feléd kezem.
Falhoz vernek kételyek,
Csapodár, kicsapongó életek.
Úgy sorvaszt az élet, elemészt.
S te dacolva taposol lelkem mélyére,
Átkozva, gyűlölve és szeretve!
Tétován állsz és elrohansz,
Semmibe a végtelen felé.
Azt veszed észre, hogy öreg vagy,
S hajolsz egy kék csillag felé.
Hagyd el a nyomornegyedek parcelláit
Hangtalan, hajléktalan, kisemmizett,
élt még, volt kezében csákány, lapát!
S ma koldus botján csótány ül.
Tüzel lelkünk novemberben,
Elhidegült szerelemben.
Bőrünk érzi hidegségét,
Lábunk úja didergését.
Vacogunk a hóban, sárban,
Nemtörődöm boldogságban.
Számomra nincs virág,
Csak múló nefelejcs.
Síromra leteszed, és csendben keseregsz.
Fúj már a szél,
A bús őszi szél.
Nyomában száguld már a fázós hideg tél.
Felhők között legelésző égi bárány,
Hangfoszlány az éteren túl,
Testem leszáll,
Földre érve lettem
Nyomorgó, elnyomott.
Valahol, a halottak könyvében,
Jégcseppbe zárt virágkehely könnyével beírva,
Gyöngy-fekete betűkkel szív-dobogva, ott van a nevem beírva.