Csík Ferenc
A szél hagyatéka lengeti az ágat,
Ébresztgeti az álmokon ülő vágyat.
Várjuk az új évet csalfa, vak reménnyel
Egy kölcsönösen fenntartott békességben.
Szegény falum bocskoros világán
Didergünk a nagy hideg fagyásán.
Szűkösködünk a nyomor szegénységerején,
Fagyhalállal utazunk a csillagok szekerén.
Repül az angyal,
S a földre leszáll.
Csilingelő hangján
Örömdal száll.
Hol van már a régi nyár,
A telet hűvös szél járja át.
Hol jár már a Mikulás?
Nehéz zsákját viszi szán.
Hó lepi a pici házat a messze tájon,
Didergő madár dalol a deres ágon.
Nyugtalanul kel a hajnal,
Könnyezik egy szárnyas angyal.
Karácsony előtt
Kis viskóink téli csendje
Szegénységgel van kövezve.
Bőgő húrján hideg álom.
Így bolyongok a hét határon.
Sugarát ejti a sápadt hold fénye,
Hervadó virág hull az őszi falevélre.
Az élet hatalmán szenvedés és nyomor,
Árnyékos szobában az adventi gyertya lángja lobog.
Az őszi táj bíbor rónáin
Adventi idő jön az alkony tájain.
Alszik a múltam a felhők alatt,
E csendes tájon hallgat a harang.
Fájdalommal és megannyi bajjal telt el a 64 évem,
Kamaszkorom ifjúsága is sárgult hulló falevél lett.
Halottak napja
A végtelenség temetőin
Sírva fúj az őszi szél.
A csendes temetők örök pihenőjén,
Sírkövek sűrűjén.
Elhunyt lelkekre gondolunk,
Szívünkben örök gyászt hordozunk.
Kopog az ősz
Messze bolyongó lelkem világán.
Az aranyló hold alatt
Szívem ablakán zokog a november hava.
Cigány vérrel magyarként megszülettem,
Vágyaim csillagát benne reméltem.
Vetett ágyakon hamis csókkal telt el,
Majd az őszi szél fújta azt is végleg el.