Csiki Róbert
Fájdalmasan zuhanó,
Álmosan ide-oda ringó,
Játékosan elhaló,
Halkan meg-megingó,
Opálos pezsgéssel...
Felszínen és alatta
Hullámos tükrön játszik ringva
édes fellegekből hulló Fény,
megtörik, majd lágyan esik szét,
Sablonját hűen adja vissza.
Tavaszt horgolt magára a reggel,
Napfény fonala, faág a tűje.
Tarka virágtenger festi szebbre
A tájat, friss-boldogság színűre.
Ne zárkózz a csendbe tovább!
Kihez forduljon a vándor,
Ha nem bírja ereje már?
Ha termését mossa zápor?
Emlékszem, mikor még kisgyerek voltam,
Meséid ringattak mély álomba.
Mikor szerető karod zárt magába,
S öreg, remegő kezeid fogtam.
A szél játékosan szalad végig,
Dobálja a virágot illatát.
Nyugaton a felhők elpirultak
S várják az ében éjszakát.
Várok rád gyönyörű lélek,
Ki napjaid békességben éled.
Várok rád egy közönségben,
Sajátságos szürkeségben.
Apró láng a mécsesben,
Őrizd a magyarok szellemét!
A vaksötét éjjelen,
Vezesd el a jobb élet felé!
Sárga falevél hullik a fáról,
Őszi hajnalon a mély magányból.
Hűs szellő zenél és velem gyászol,
Mező közepén békét varázsol.
Csönd honol a tájon,
A holt természet keblén,
S a szomorúság csillan...
Egy percet szánj rám! Nem érted,
miért romlik meg az élet?
Hallgass meg én! Te nem lehetsz
bűnös mindenért, nem tehetsz
Semmit magad ebben a nagy
kavalkádban. A szó apad...
Fagyos, lomha szél futja körbe
Magányos sírok halmait,
Suttogása hívja a Földre
Elveszett lelkek százait.