Csirke Zoltán
Próbálom kiírni magamból
Mindazt, amit nem bírok mégsem,
Ám visszanézek - s azon is túl,
Át a tényleges végességen.
Sarkossá válnak a hajlatok,
légypiszok foltja az ablakon,
szűrődik rajta a nappalfény -
a falaim között szabad tér.
Mérlegel a létem, súlyoz a hiányom,
visszatekintésben kacsint rám világom.
Bújtatott a magány, elviselt a látszat,
adtam és fogadtam szerelmet és társat.
ölemben melegség
betakar a szoknyád
embertelen messze
elmém szökik hozzád
Csak takarj be tisztán,
mint mezőt a hó,
érezni akarom
benned a jót.
Jusson búza, hű szeretet,
sose játsszunk rossz szerepet,
ne is lássunk orvost soha,
váljon bölccsé az ostoba
Nem méricskélem a hiányaimat,
bár billeg férfi-helyzetem;
csahos kutyaként velem tart fogyásom,
elmarad lassan jelenem.
Mostanában mindig rám kopog a hajnal,
forgolódom helyben furcsán-akaratlan.
Merre vagy má`
Mikulás,
évről évre
várok rád,
szedd a lábad,
hozz csokit,
összes fogam
erre fáj!
Forgószínpad
tapostuk a ritmust
szállt a dalunk messze
hithű mozgalomból
vizsgáztunk jelesre
Könnyben úszik csalódásom,
boldogságom nem lelem,
álmom mélyén, délibáb csak
az ölelő kedvesem.
Szolnoki anziksz
A körúton pereg a vakolat fekélye,
s csak néznek rám fentről az ablakok bután.
Örökké kettesben, mint akkor, most és még.
Mert mondtátok mindig: fiam, párosan szép.
Fut velem az idő
sóhajtások mentén,
születünk és halunk,
mért van ez így rendjén?
Pók nélkül leng a háló,
mögötte málló vakolat,
hamisak rég a hangok,
pár fotó sárgít arcokat.