Csirke Zoltán
Tipródik hirtelen a nyár,
nyöszörög, mint a megfáradt test.
Alkonytánc, alkonytánc -
ásít már a fény.
Szegletben a szürkeség -
vágyam árnyaként.
Küldetéstudatban a Megalázott Ember,
áldozat-sorsában hű társ volt keresztje.
Légy nekem - mikor majd alkonyul a létem,
öleld önzőségem, földi ember-részem.
Simítsd a kezeddel gyűrött bőröm ráncát,
s járd el a lelkemmel nőerődnek táncát.
Gyermekek, ha rám nevetnek,
napfény csillog a szemekben,
eszembe jut kölyök-énem,
felnőttem rég, nem nagy érdem.
Átadnád önmagad
anélkül is, hogy kérném?
Vigyáznád a jelent,
mint megérdemelt élményt?
Hála és köszönet
Huncut köszöntőmben,
csodálatos Nőnem,
virág helyett versem
fogadjátok tőlem.
Ott és itt
fél-éber felszínen
forgolódik éjem
és képzellek valahogy
a valóm félretéve...
Nem Valentin-vers
Mit nekem Valentin,
lányneved van Édes,
s nem lehetsz Bálint sem...
Manapság
Manapság csodálom azt is,
hogy zseb mélyén az álmom -
s nem lopta el tőlem senki
egy állófogadáson.
A szívemig ér tőled a messzeség,
szomjazom szavad - a búvó-lágy zenét,
s míg hiány-időm hígítja a jelen,
igézném a létet, tartson meg nekem.
Április huszonkettő
Árnyékolt verőfény elfekvő-melegben,
mély-intim állapot párhuzam-kettesben.
Kóborol a kezem jelenléted ívén,
felkínálod magad, teljességed ízét.