Csirke Zoltán
Várakozásteljes
az egyedül-létem,
mert (amikor és veled)
kettőnket remekül érzem...
A jelenét vizslató szemekben
sokáig szálka volt hadifogoly-múltja...
Kerekesszékben
Városi közönyben társa csak a magány,
miből merít erőt, számára is talány.
Alsó végtaghiány terhe alatt válla,
sziámi iker - a széktámla és háta.
Különlétben a magányom,
várakozásteljesen;
csalogatom messzeséged,
játszadoznál el velem.
Nélküled és akkor,
mikor ég bennem a vágy,
a magány-napjaimon és
minden egyedül-éjszakán...
Mi voltunk csak, és velünk a jó,
sóhajunk megtörte a csendet.
Vezessen csillagod
titkokkal telt éjre,
hajolj az arcomhoz,
hajad engedd mélyre.
Ha homlokod közepén
hirtelen megcsókol a múzsa,
soha nem hagy pecsétet rajtad -
láthatatlan a rúzsa.
Süllyedő valóság, emelkedő álom,
mintha csak lebegnék - foszló cérnaszálon.
Önkéntelen szándék, érdekes egy érzés...
Márciusi napfény ragyog a szemekben,
ünnepvirág nyílik bársonyos kezekben!
Nyújtózkodik, pezsdül, ami pihent télen,
színpompás szárnyakkal száll a madárének!
Szép ez a március, ébred a természet,
háziveréb pancsol hígult hó levében.
Huncut-fürge szellő felhőt terel arrébb,
szárnyaló szarka visz zárt csőrében szajrét.
Évszak-függésben
Létem szürke telét
fested hangszíneddel,
tavaszt hoz mosolyod -
burkolom szívemmel.