Csirke Zoltán
Itt lapul velem
a páratlan-fekhelyen
ébren tartva egyre
a gyűrődő elmém
eme állandósult
áldatlan állapot
pedig kelnem kell korán
de nincs rám tekintettel...
Kettőezer-huszonegy
Fázósan remegnek a fák
még félig zöld ruhában,
zsibbad a hal és a háló
a Tiszában, Dunában;
szellemként bolyong a remény,
lakhelye árnyék-ösvény,
jellemek csúsznak a lejtőn,
nem köti őket törvény...
Színjátszós felettem a hiány,
hol szürke, máskor meg szivárvány,
s van, mikor a napsütötte ég
csodálkozva, kékben úszva néz
Férfikésztetés
Mennyire személyes ez a nőnapi este,
mely másnak virágünnep mélyillattal telten,
de nekem gondolatsor és szívvágyténfergés,
ám mankóm a jóremény s a férfikésztetés...
Nem kellenek a félrenéző szemek,
sem a fölényes megnyilvánulások:
az értékrendünk emberien önző,
színen a hűség és az árulások.
Valentin-nap saját létben,
derül a fény vagy tán mégsem;
pékség előtt cinkesereg,
nincs már morzsa, mind kesereg;
csizma kúszik női lábon...
Hátukkal folyton felém
a közönyből összehordott falak,
és gőgösen nyúlnak
az égen is túl a bástyák...
Nincs nekik fenyőjük, gesztenyés kacsájuk,
kéretlen ajándék megszokott magányuk.
Csirkeként csicsergem csendben
Csirkeként csicsergem csendben:
én nem alszom téli álmot,
s nem is kergetek kergeként
nyárvirágos délibábot...