Csizmadia Tamás
Csend van. Vakító csend.
Halk, néma, zajtalan... csend van.
Uralkodik a magány, s rend.
Nem hallom a napot, miként lobog,
Dermesztően cudar az idő,
Nem hallom, ahogy szívem dobog.
Miképp ezer parányi eső
A Duna vizén kopog,
Úgy tör a fájdalom elő,
S a szívem csak zokog.
Hideg téli éjjelen
Apró jégcsepp a faágon,
Mozdulni már képtelen,
Ragyogás is csak álom.
Lelkem sóvárogva áll
A boldogság kapui előtt,
A kulcsot elvesztettem
Már nem képviselem az erőt.
Éjjeli utcán, lenn az út szélén,
Áll egy nyír a járda szegélyén,
Lombja ritka, csak széltől remeg,
Bőségesen engedi át a sárga fényeket.
Október végén, éjszaka néma csendjén,
Már-már két estén, valami nincs rendjén.
Pihenne a gép is alkotójával együtt,
Ám szüntelen tüzesség lepi el lelkük.
Leszállt az est, a viharnak vége lett.
A zaj elült, csend honol a föld felett.
Kék patak fodrozása is már enyhül,
Halkan áll egy nyárfa rendületlenül.
Van egy érzés, mely mélyről tör fel,
Akár a gyökér, sorsa fához kötve,
Terjeszkedik alul, lenn a felszín alatt,
Észrevétel nélkül lassan, halkan halad.
Nyitja már szemét az ébredő lélek,
"Nincsen semmi baj, még élek!"
Tágra nyílt szemével lassan körbenéz,
Nem lelt mást, csak falat és mészt.
Éjszaka néma csendjén,
Csillagok ezrei ragyognak,
Minden pihen feketén,
Csak fák lombjai mozognak.
Kéklő-fénylő vízcseppet ád az ég,
Kemény, csontos homlokot ér,
Gyorsan lepereg a kicsiny pára,
Lehull elődjei nagy tavába.
Fekete felhők gyülekeznek felettem,
Beborult az ég, villámok cikáznak,
Nincs senki a viharban mellettem,
Sötét fürtjeim az esőben áznak.
A kéz remeg, a toll száraz,
Nincs tinta, nincs már az
Mi egykoron éltetett, táplált,
A gödörben lelte halálát.
Két szemem két külön dolgot lát.
Egyik megvakult, s a másik túl jól lát.
A hűség mintaképe, miként ragaszkodik helyéhez,
Anyaföldbe erősen kapaszkodik gyökerével.
Te is így ragaszkodsz Anyaországodhoz,
Te is ily kitartóan ragaszkodsz Magyar Hazádhoz.