Csomor Henriett
Üt az óra,
nem számolom mennyit,
csak monoton ketyegését
hallgatom szüntelen.
Valahol a sötét éjszakában neked zúg a tenger,
monoton zúgásával altatni szeretne.
Ágyadba fektettelek, szőke, göndör hajad
fehér párnára omlott.
Nem volt a napnak olyan szakasza,
hogy ne hullott volna könnyem érted.
Keserű volt a bánatom teérted.
Szürke hétköznapokat hajszoltam volna
előre, még távol voltál.
Zamatos borban vígan
lubickol a muslinca.
Zsíros vacsora mellé
csúszik a kadarka.
Ha egyszer szerelmes lennék,
akkor se ünnepelném meg
Valentin napját,
az angoloktól
átvett szokást.
Én magyarul
szeretnék szeretni.
Hatalmas hegy ormán,
hol már hó mutatta meg magát,
csengő szánt húz két éjfekete ló.
Elsuhannak hófehérbe
öltözött fenyvesek mellett,
közben lágy szellő
fuvallatát hallani
befagyott patak mentén.
Kezdődik a farsang.
Sürögve-forogva
habos süteményt
sütnek a cukrászok
az esti tombolára.
Ha majd egyszer nem leszek...
Kérlek, édesanyám,
zöldellő dombtetőn
szórd szét hamvaim.
Mivé lettem életem közepe felé?
Gyermeki mivoltom feledésbe merült.
Mára már szürkülnek
az ünnepek örömteli pillanatai.
Az év legszebb havában,
decembernek
gyönyörű ünnepén.
A csendes éjnek
nyugalmában
Betlehem városában.
Van egy parányi csillag,
mely fényesebben ragyog,
mint máskor az égen.
Angyalkák veszik körül,
úgy vigyázzák kis Jézuskát.
Őszi lombkoronák,
gyönyörűek vagytok.
Életörömet adtok,
ha rátok nézek.
Havat hozott nagy-szakállú Miki,
Miki, Mikulás.
Nagy hasát kéménynek támasztja,
hogy meglesse, mit csinálsz.
Ostoba novemberi napsugár,
ne süss olyan vakítón szemembe,
semmit se látok, egyedül vagyok.
Itt e kietlen vidéken az erdőrengetegben,
ahol még a madarak is nagy ívben elkerülnek.