Csomor Henriett
Eltűnődöm a furcsa dolgokon,
amelyet hallottam.
Elképesztő, hogy a
betegséget dédelgetnünk kell,
képtelen lennék rá.
Csak te légy az én világom,
s ölelj olyan szorosan,
hogy belezsibbadjon a testem.
Szívem szeretete simogat
egész nap, de a kezem
nem érinthet, s ez fáj nagyon.
Vajon el tudok-e még menni
nyugalmat adó zöld fák közé.
Ahol a csend honol,
lombokba bújó madárkák dalolnak.
Szeretem veled a sejtelmes éjszakát,
mert karomban tarthatlak.
Nézlek s óvlak, elcsukló hangomnak
nehéz a szó.
Lelkemből fakadó mély érzés
Valahányszor feltekintek a
magasztos égre,
elnézem a lassan
vonuló, fekete felhőket,
amelyek árnyékként vetülnek
az örökzöld fenyőkre.
Kék ég közelébe vittem anyámat pihenni.
Fehér galambok gyűltek köréje,
úgy vigyáztak rá.
Könnyezve vár énreám,
hosszú minden perc, amikor nem lát,
reszketve ölel, csókol.
Csillagos éjszakában süvít a szél,
hajlongnak a kopár fák.
Fázósan reszket a sápadt holdsugár.
Sűrű, nagy pelyhekben esik a hó.
Énekesmadaramat évekig
nevelgettem, dédelgettem.
Ma mégis útjára engedem.
Repülj, kismadaram, repülj!
Vágyom vissza az
erdő csendjébe,
ahol körülöleltek a fák,
s tisztán énekeltek a madarak.