Csontos Sándor
Csak a rózsa élte túl a rombolást,
a leomló falakat, mert a fekete por alatt...
Te ki voltál hófehér,
az élet romtengerében
ép és szerény.
Szerelmed tiszta, de nem
láthattalak, az élet nem akarta,
s te ott maradtál, ott elbújva.
Csak engedd,
hogy megérintselek,
hogy szemeimmel
öleljelek, úgy nézzelek!
Itt az arcom, ha valakit bántottam,
adja vissza.
Üssön, hagy égessen a bűnöm!
Égjen az arcom, égjen a szenny,
én nem élek így, én élni akarok
fehéren!
Őrületben, szerelemben,
csókkal lezárt szemeimben
elrejtettem, megmentettem,
amit adtál, minden szépet,
kéket, vöröset, aranyat, csillogó
szavakat, selymes hangodat.
Ha szemembe néznél, éreznél,
lángok közt égnél.
Együtt hamvadnánk, elégve
szóródnánk.
Merre menjek,
merre keresselek,
szerelem szép folyója,
hogy eljussak oda, hol
a kedvesem vár, rólam
álmodva.
Fizetek neked halál mindenért,
az elcsókolt csókokért, a szép
szavakért, az elálmodott életért.
Fizetek!
Benned ragyogtam, belőled nyíltam
aranyló Nap, te tűzsugár.
Úgy megyek el, ahogy jöttem,
sírva és nem dalolva, holnap
leszállok, le a pokolba.
Bár csak tízszer annyi életem volna,
hogy ezerszer szerethesselek addig,
míg eljutok a sírba.
Veled vagyok akkor is,
mikor nem vagyok.
Mikor az éjszaka csillagokat
szór szemedbe, álmodsz,
vágyódsz, szeretve.
Újra kellene, újra szeretni.
Újra adni, csókot lopni,
boldogságtól tüzet szórni,
szép szemektől vágyban
úszni, megremegni úgy
szeretni.