Csontos Sándor
Ha férfi vagy,
ne legyél csak múló perc az életben.
Több kell, szeretni kell, adni kell!
Hajló, szép búzamezők,
nekem ti vagytok a legszebbek,
mint utazónak
az aranyló nap fényében
a tengerek.
Kikezdhetetlen csillagok mutatták
az utat az égen.
Leomlott a hazugság gőgős palotája,
minden tiszta, érintetlen.
Rezzenésnyi pillanat,
az élet szúr, vág, harap,
megfojt már,
minden kimondott szó.
Leszállni a mélybe, a szív csendjébe
ahol fonják a szerelmes szavakat,
ahol szövik az álmokat,
ahol fogan a jóság és ott melegedni
a szerelmek lobbantotta szép lángok tüzébe.
Támadni újra és újra, elűzni a mát,
jöjjön a szebb jövő,
durva kőmagány helyett, legyen
csiszolt márvány az élet.
Eljutni a holdra, onnan nézni a földet,
milyen szép is lehet onnan
nem látni mást, csak ragyogást.
Vég nélkül szeretni, örökre
nem nézni a naptárt,
az évszakokat feledni.
Fogadd el, ha nyújtom kezem,
arcodról ne vesd el szemem fényét
nincs már szavam, nem tudok szólni,
szeretni szeretnék.
Nem tudok már vihar lenni,
villámokat szórni,
lágy szellőként akarom arcod simogatni.
Hallgatom a csendet, itt van bennem
leült a szívemben.
Hallgatom, nincsen semmi,
sehol semmi, mély csend.
Nem kell menedék többé,
ne óvjatok
hitvány életem gazos mezőin
ne nőjön több virág.
Hallom hangod amikor szólítsz,
hallom hangod amikor magadban sikoltasz
Már nem látom a fát, az erdőt,
Uram segítsd meg a kesergőt,
hadd láthassam még a lombot, s a rügyeket, hisz ez az élet,
csak akkor van kikelet.