Csuka Sándorné
Vigyétek hírül az égnek,
a nap tüze már nem éget,
madárdal sem zeng az égen,
sötét árnyak futnak a réten.
Sirályok ringatóznak a tenger felett,
karodban én is ringatózom veled.
Gyertyafény, kezem tőle nem szegény,
vele csillagfényű, meleg szeretet.
Karácsonyeste ünneplőbe öltözünk,
szeretet lakik szívünkben és az egész messzeségben.
Egy ablak tükrözi a képet,
látni a várva várt reménységet,
megszületni készül egy kisemberke,
lehel a fájdalom, és felragyog a fény az arcodon...
Kinyílott a pipacs a búzamező közepén,
aratólegények koszorút kötnek belőle.
Aranyló nap alatt hőség járja át a határt,
a nyári szellő hajlítja a búza szárát.
Így szólván: megsárgult a határ.
A minap a hegyekben jártam,
és ott állok, mint madár az ágon,
a hegyek asszonyát látom.
Kék szoknyáját borzolja a szél,
és én ott állok a sziklaszírt szélén.
Rajongással, egyre jobban szeretni téged,
ott élni a szíved közepében,
nézni, átélni szép mosolyod,
veled érezni, és két karodban létezni.
Ősz után eljő a téli álom,
földre hulló hópihe
velünk együtt szálljon.
Karoljon át minden embert,
az ünnepi szeretet
és minden Családban legyenek
boldogak az emberek.
Nem ringatol már szép szavakkal,
nem vársz már a két karoddal,
Fájó szívvel a csillagokra nézek,
kereslek téged, de hiába nézlek.
Négy év eredménye szívünk tiszta reménysége,
mi megadatott oly sok diáknak már.
Vártuk hát e fényes napot...
Íme, itt van már!
Tikkasztó nyár veszíti erejét,
a nap perzselő lendületét.
Észrevétlen ruháját leveszi a nyár.
Megérkezett, eljött ismét az Őszi táj,
s átváltozik csendben az erdő, mező és a határ.
Amikor eléred a kis házat, azt,
ahol egyszer elindultál,
felismered, pedig akkor még milyen pici voltál,
átmentél a kerten,
amit csak egyszer láttál.
Emlékem újra és újra
fel-feldereng.
Fekszem a fűben, csak az eget nézem.
Nézem a rengeteg csillagot, és Ők is néznek rám.