Czégány Szandra
Én nem mondom,
Hogy nem vagyunk megvehetők,
Csak kóla folyik az ereinkben.
Én nem mondom,
Hogy megvettek minket,
Csak műanyagban izzadunk,
Csak mirelit sült krumpliban
Szállítják a gondolatokat...
Megdermedt karom
Most alig tud ölelni.
Megdermedt szívem
Most alig tud szeretni.
Esők,
Méla
Boldogságok,
Csendek,
Világok,
Pillanatok,
Párnahuzatok,
Légáramlatok...
Akarom folyton
Az ellenkezőjét.
A vice versáját,
A túlsó felét,
A végtelenségét,
Az emlékét,
Az előtte levő csendet,
Az utána levő katyvaszt...
Megváltoztatod,
Felforgatod,
Nekidobod,
Újraéleszted,
Szétzúzod,
Szereted,
Elmulasztod,
Felkelted...
Hoztam valamit:
Betűtlen versemet,
Semmi-létemet,
Próbálatlan szívemet,
Üres múltamat,
Puszta kártyáimat,
Festetlen tablóimat,
Összegyűrt napokat...
Ha tudnám,
Sem magyaráznám,
Fordítanám,
Értelmezném,
Újraírnám,
Átfogalmaznám,
Kicserélném,
Áttervezném...
Szétfolyó sorok.
Használhatatlan metaforák.
Lebegő remegések.
Megint a semmi.
Régóta mizantróp vagyok.
Kerülöm az embereket,
Suttognak hangok, csillagok,
A magány búsan kelteget.
Elveszni ködben,
Sírni pusztában,
Amíg kolibri röppen,
És láma leköp lágyan.
Kitépett oldal egy könyvben.
Könnycsepp, ami tócsába esett.
A félresikerült csók film közben.
A mosoly, ami hozott reményeket.
Sosem foglak úgy szeretni,
Mint az éjjeli félhomályt.
Vagy téged úgy szeretni,
Mint lasagne-t, főtt homárt.
Szívem tárhelye végre megtelt.
Bár kopog néhány idegen,
Kapuból mosolygok rájuk csendesen,
Ki érti meg a magányos embert?