Czégény Erika
Hiszek a reményben, mely az életet táplálja,
Hiszek az imában, mely az utat megtalálja.
Hiszem, hogy létezel, és nem tűntél el végleg,
Hiszem, hogy most is figyelsz, ezért sosem félek.
Sír az ég, áztatja a földet.
Kikelet hozza az új életet.
Virágba borul a Világ,
Mily csodás Újvilág.
Egy előző élet hívogató hangja
Távoli világ elfelejtett visszhangja.
Déjá vu fog el, hogy jártam már ott,
De onnan a halál elragadott.
Az óvodai éveknek immár vége,
Nagyfiú lett Szabi végre.
Búcsúztatja őt sok jó barát,
Óvónénik és a család.
Csak ne lenne ennyire végzetes,
Fájóan végleges.
Még ha nem is tökéletes
Vajon fogok-e még így szeretni?
Kínok között soha el nem engedni,
Félve ölelni,
Veszteségtől rettegni,
Az idővel küzdeni,
Próbálni visszafordítani,
Pillanatokat kincsként őrizni,
Érintéseket örökre felidézni...
Telnek a napok, az évek,
tudatra eszmél a lélek.
Mosolyog az élet, néha sír, ha félek.
Fél az időtől, mely csak pörög.
Kinek a szíve mindig telve csordultig,
mint a méz,
az sosem fél, hogy elveszne a remény,
mely felemészt.
Nagyot álmodott egy barna lány,
lecsukta két szemét a szeptemberi napsugár.
Álmában újra fiatal volt,
távolban látott egy házikót,
benne édesapja mosolyát és nagy karimájú kalapját.
Senki nem mondta, hogy így lesz vége,
Kislányként mást álmodtam majd a végre.
Láttam ezüstös hajadat, ahogy fújja a szél,
Mikor kijöttél a ház elé.
Elhervadt már a pipacs, mely lángba
borította a nyári mezőt.
Elmúlt az év is, mely megbetegítette
a fáradt tüdőt.