Czeglédyné B. Mária
Búcsú nélkül s szótlanul, úgy ragadott el,
csak egy pillanat volt a megfagyott csend... halál!
Csak egy pillantás volt, mi a retinámba égett!
Rám néztél, és a szíved megigézett!
Azóta sincs nyugtom, csak pillantásod várom,
kereslek Téged a láthatáron.
Lelkem húrjain játszol édes dallamot
Érintésed legyen lágy, mint szellő,
Suhanjon testemen át az érzelmek ingere...
...szívemben őrzött emlékeim hálóját szőtte,
lopott órák gyorsan pergő percei,
míg fényét szítja
elzárt napok lassan hulló homokszemei!
Némán sírok, zokogok, könnyem hullna,
beszélni róla nem tudok.
Azok az apró, pici ráncok
már barázdákká váltak,
sűrű, sötét hajad
ezüstösbe váltott,
a szíved újra hazavágyott.
Látod a természet ezer meg ezer báját?
Napról napra színesebbé festi palettáját!
Szeress...! Szeress...! Még ne engedj el...
oly jó, mikor karod féltőn átölel!
Szeretem az erdő csendjét,
hallgatni fák között megbújó
őzek csörtetését, és a
fákon vígan kergetőző mókusok,
közben csendesen az eső kopog.
Ha eleged van már a mindennapok zajából,
s igaz szívvel nyugalomra vágyol,
csak indulj el, s világot látol!
Leveleit már levetette, pőrén áll az út szélén,
terméseit már porba hullatta, halni készül!
S mégis kapaszkodik az életért, friss ágain,
mint az elmúlás fáklyái, újra virágban pompázik.