Czingel Ádám
Az unott közeg tönkretesz
Még, jaj, semmi leszek.
Voltam-e tán valaki?
Csonka báb egy testben,
Kinek nem múlnak kínjai.
Állok esőben, hol egykor Nap sütött,
Szívembe zártam a régi érzést,
Szívemből fájón elszökött.
Haladtam egy különös, ismeretlen úton.
A fák törzse fekete s lombkoronájuk vérvörös.
Zongora hangját hallom ezen sötét erdő közepén.
A fák tornyosulnak, mint óriások, magasan fölém.
Voltak álmok, miket a reggeli hideg temetett.
"Sokat várok" - mondta mindenki, aki szeretett.
Felnéztem, keresvén valamely Istent,
Ki tán nem eltaszít
És utat mutat,
Hisz én oly sokáig hittem.
Első fejezet
Álmokat adtunk, kaptunk... A földön...
Mint egy bolygó alkotó: kezemben a körző.
Ezért megyek én, fent a kék ég
És a lehetetlen érzés még...
Mondhatnék én bármit,
Nem lehet kapcsolat.
Kérdezed: "mi kell?!"
És látod az arcomat.
Tehetetlen
Járom a városom utcáit, ahol káros,
Fojtó a levegő,
Lassan már a temető
Lesz az otthon.
Eltűnt érzések
Amit látok, láthatatlan
A világ ködében, homályában,
Ahol elvesztek az értékek,
Alvilágban - végtelenben élnek.