Dankó Ferenc
Egymásra találtok,
S megérted életed, abban a pillanatban.
Helyed, dolgod van ebben a világban,
Sorsod szeretni őt, mindennél jobban.
Ha felém nyújtod kezed, elmerengek,
Megremegek, már jönnek is az érzések.
Mikor esőben kísérlek az út szélén
Apró permet ül meg hajszálaid végén
Megállunk, felém fordulsz, rám nézel
Fényszóróktól ragyogsz, angyali fénnyel
Annyira szeretlek, mint a felkelő napot,
Mint az első édes, titokban lopott csókot,
Anya az először ránéző gyermeki arcot.
Lágy nyári éjjelen, az égen minden csillagot
Annyira jó érted tenni, néha háládat érezni,
Amiért mindig elég látványoddal kárpótolni.
Nézem arcod, s érzem, regényt tudnék írni.
Csak halványkékes szemed fényét csodálni,
Azon keresztül borostyán lelkedbe látni.
Mi lesz, ha már nem leszel.
Szerető szívemmel mit teszel....
Oly lágyan érintelek... sokszor észre sem veszed.
Gyönyörű lelked kezembe veszem, s felemelem.
Némán csodálom, áhítattal nézem mily gyönyörű,
Tökéletes, nem ember által alkotott remekmű.
Puhán, lágyan érkezik megint az est
Amit láttam újra egy képet fest
Egy képet rólad, s rólam,
Melynél szebbet sosem láttam.
Ha végképp összetörnék, tudd miért, hogyan
Hittem jön hozzám kinek kezét foghatom
Lényét óvhatom, szerethetem
Aki kicsit dicsérve is mennybe emel,
És talán egyszer viszontszeret.