Danyi Dominik
Minden nap sírni-mosolyogni,
Örökös körforgás,
Na, ne mondd, hogy túl kéne élni,
Jaj, ne szajkózd már.
Szívem, szavam ő,
a rímem dala száll,
magányos hegytető
felett felhő szalad át.
Vezet szélirány,
és látom már,
a szív, ha téved, nem talál.
A távolság,
a száz szilánk
széjjelhord és összeáll.
Elszáradt levél kacéran
Tálcol a szélben,
A szélben.
Én az árnyékban ülök
A fa tövében,
Fa tövében.
Nem akarás, de a karolás
Kacifánton szalad át,
A kislány
Nevet, s én mosolygok még.
Végre megindultam s csak azt kántáltam:
Szívem, törj ketté, hív a messzeség!
El nem késhettem, most megérkeztem.
Itt a kezdet és a vég végleg összeér.
Megrepedt macskaköves terek,
Kanyargós, narancslámpás utak,
Fásult, halvány ihletek
Között kutat új reményt a tudat,
Közben járnak a lehagyott emberek,
Szitok szökken szerteszét,
Személytelen személytengerek,
Szerethető, fekete lelkecském...
Szép
Kár, hogy korán keltem.
A táj szürke, felhős, ködös még,
pedig a napsütötte, tiszta égboltra vágytam,
vártam, s pont ezért szántam el
csökönyös személyem mégis a majd` hajnali ébredésre.
Jónás ellentéte
A tagadás a lényegem,
Tombol bennem szüntelen az érzelem és értelem.
Ily kettősen létezem, létezünk,
Ez az örök harc szív és agy között az Életünk.
Szétakarva
Kinn a haja,
leng a baja,
lenn a mérge,
sír a zaja,
Int a karma
szétakarva,
szél a férges,
ring a padra.
Míg a dal tart, addig a megdermedt szaval,
S nem bújik ki a domb mögül napfény,
Csak hadarj, csak hadarj, s az ablakból nézd,
Ahogy a szép táj nekünk mesél.
Az Élet nyomában
"A végtelen terek örök csendje rettegéssel tölt el",
s bár ehhez elengedhetetlenül társul
az őszinte csodálat, kijelenthetem:
Szorongok emiatt a gondolat miatt.