Danyi Dominik
Kalusztrofóbia
A pillanat egyre csak tört és tört ketté,
lassult, így nyújtva a végtelenségig ezt a szent másodpercet egyre kevesebbé,
a nullát azonban sosem érve el.
Téged látlak, csupán csak téged,
Szagollak, tapintalak, ízlellek, érezlek.
Te vagy nekem maga a Művészet,
Az Élet, a Halál, én pedig a Hűséges.
Fényes az erdő, mert nincsen már árnyék,
A sziklás hegytetőn vár lelkem a vágyért,
A színek a szélen, s a kellemes illat
Táncolnak az élen, bárhol van harmat.
Ha az éjfél közel,
Közelséged, akkor válik kötelékké,
Majd ha a hajnal jön el,
Csak akkor válok köddé.
Szívet idomító dallam csak,
Most szelíd, hajdan vad...
Át a szelem lágy melegén
Követtelek mindenfelé,
Nem mondom, hogy kellesz még,
De a szívem száz mezejét
Fémkeringés
Tagadom világod!
Arcod porcelánszilánkok...
Egy pont Tejúton
Telihold, de valahol csak a távolból nézem,
Ezüst villanásként csillansz át a sötéten.
Komor hegy tetején állok, a pillanat magányos,
Végtelen a növényzet körülöttem: Akácos-csalános.
Egy csillag halálának emlékére
Tömör vassá váltam.
Évmilliárdok alatt égettem el energiám
magfúzióm által, s lettem az, ami,
addig is hőt, fényt s életet árasztva
a jéghideg sötétségbe.
Bátor az, ki a változás elébe indul,
ki tudja, mit veszíthet, de mégis nekimegy.
Bátor az, ki kitart, ha ki kell, s lemond,
ha szükséges, így azt teszi, mi értékes, erényes.
A sötét éjt világítja a Hold ezüst "lángja",
Az ajkaim csókolja az ősz árva lánya.
Morte Mia altatója
Testem összes apró porcikája,
puha húsa-bőre, kemény csontja,
különféle folyadékja, salakanyagja
nekipréselődik irgalmatlanul a merev asztalnak,
amin fekszem.
Az élet konstans kortárs penna-tartás,
Mi bent van, kiadatik.
Szüntelen egy darabig, majd mégis szünet...