Deák Mária
A naiva (Tolnay Klári emlékvers)
Áttetsző kislány-mosolyod mögött élt a nő.
Aranyló szárnyon eresztett szélnek Mohora.
Bűnös világban áldás kísért, míg röppenő
tiszta életed izzó gyötrelme: muzsika.
Hiányod megfagyott bennem,
hajamba túr az őszi szél,
emlékszel?
Álltunk az áprilisi szélben...
Óév köszön, Újév kopog,
Jókívánság rímben csorog.
Kívánok sok boldogságot,
Ha kenyér nincs, friss kalácsot.
Az életem émelyeg,
fáradtságon ténfereg.
Hangom csattan, néha meg
elcsuklik és pityereg.
Szerettelek...
akkor ott a karjaidban
egyszer, talán igaz sem volt,
hogy fészket rakott újra a
szerelem a szívemben.
árva poharak az abroszon
csönd koccint felettük
csillag pásztáz majd lehull...
Lángol az élet, lobban, túl már fény csiholódik!
Hallgat a múltam, a szép, és veled int a jövő.
Szellőtánc a hajadban,
tükör fénye a tóban.
Árvalányhaj,
árvalányhaj a szólam.
Akác virágát
fújja a szellő,
nyárnak illatát
hozza már felém,
éled új remény,
foszlik a felhő.
Karády Katalin emlékére
Ez csak egy szerep; A Végzet Asszonya.
Jöttem, éltem, hangom búgó varázs.
Fekete-fehéren maradtam veletek,
mint különös tündöklő árny, hamvadás.
Anyám hallgatott, apámnak eljárt a keze,
Asszonynak nálunk csak Hallgass volt a neve.
Sírtunk és nevettünk, gondoltunk holnapot,
Munkával teltek borús, csúf hétköznapok,
Főzni tanultam, hiszen csak egy lány vagyok.
Veled könnyezve napba nézni.
Arcodon csorgó könnycsepp leszek.
Látni, míg fölkel a nap...
Szerelmünkért imádkozni,
s közben fogni a kezed.
Látod, verset írok megint.
Csak megannyi szószedet.
Csitítani háborgó lelkemet.
Vagy idézni múltat.
Párizsi szalámiról álmodik.
Csillogó díszre bámul,
de lelkében nincs arany.
Acél erejével kell túlélje
a gyötrő holnapot.