Decsi Zsuzsa
Már soha nem mondhatom el Neked
Én eljövök ismét, újra meg újra,
sírva csókolom meg édes arcodat,
mert minden évben egyszer eljön a nap,
az Édesanyáké, s így a tiéd.
sorok, melyeket nem mondhatok el Édesanyámnak
Drága Édesanyám, ma a te napod van,
gyertyát gyújtottam sírva ablakomban,
mit is adhatnék ezután már neked,
messzi földön sírom el néma könnyeimet.
Úgy szeretném elmondani,
a távoli Nagy-Kevélynek üzenem,
amikor évekkel ezelőtt meghódítottam,
az augusztusi nyár izzó hevében
felküzdöttem magam sziklás csúcsára,
ahova oly régóta áhítoztam,
és amikor végre felértem a tetejére,
akkor a legnagyobb álmom teljesült be.
Felfoghatatlan messzeség, sok meg nem élt álom,
távolba múló ifjúságom régen nem találom.
Felidézem, előhívnám, megkeresném nyitját,
de emlékeim kis kapuit nem rézkulcsok nyitják.
Még mindig látom behunyt szemeim előtt a távolodó, rozsdás vaskaput,
a megkopott, törött lépcsősoron halk léptem nyoma még ott lapult,
autónk halkan elsuhant előle, hogy a messzeségbe repítsen csendben,
csak pár lehullott falevél sírt utánam a megfonnyadt, őszi kertben.
Halkan hull a hó, habfehéren fedi be a tájat,
kabátot veszek fel, nyakamra tekerem a sálat.
Elindulok lassan, csak sétálok picit a télben,
a puha hóban szinte meg sem hallatszik a léptem.
"Én megtehetném és mégsem teszem,
csak tervezem, csak épphogy fölvetem,
játszom magammal, ennyi az egész,
siratni való inkább, mint merész.”"...
Nem hagytál magamra gyászban, nagy bajomban,
átöleltél, s kezem nem engedted el.
Könnyező szemekkel ülök a sarokban,
odaülsz mellém, és te is könnyezel.
Ha kirándulni mennék, csak hajnalban indulnék neki,
hogy halljam a madarak szívfájdítóan gyönyörű dalát,
hogy bőrömön érezzem a hideg szél életre kényszerítő érintését,
hogy arcomat aztán lágyan megsimíthassa a kelő nap borzongatóan lágy sugara...
hogy egy pillanatra lecsukott szemeimet melengethesse a narancsszínű fénysugár...
Mementóul immár Édesanyámnak is...
Ilyen távol még sosem voltatok,
bár régóta távol vagyok tőletek,
ennyire még sosem fájt hiányotok...
sok könnyet ejtek mindig értetek.
Nyár van, vakítón, hevesen tűz a nap,
fel sem bírunk nézni sétáink során,
el kell indulni idejekorán,
majd néha megpihenni a fűz alatt.