Della Maria
Bágyatag csönd ül rajtam, néma a szám,
múzsám téli álmot alszik, vagy haragszik rám.
Eszembe jutnak zord telek,
akkor voltam kisgyerek.
Anyámé volt a nagykabát,
rám adta, ne fázzak át.
Láttam Őt többször a buszmegállóban,
kóbor kiskutya, szőre gondozatlan.
Lábamhoz simul, tudja, tőlem kérhet,
megérzem, biztosan már nagyon éhes.
A kíváncsi ember sosem elégedett,
mindent tudni vágyik, mindig újat keres.
Túl kevés volt neki, hogy két lábon járjon,
megtanult hát repülni gépmadár szárnyon.
Lassú percek emlékeket szülnek,
sírhantok fölött gyertyalángok égnek.
Isten ígérete rejti a csodát,
annak, aki hisz, lesz feltámadás.
Nem enged el, szorít a megszokás keze,
ismerős minden dal, ugyanaz a zene.
Te és én unalomig ismétled magad,
nekünk nincs semmi új az öreg Nap alatt.
Írnék a szerelemről csodás verseket,
óhajtom az érzést, ami rég elveszett.
Egek azúr kékjét idézi a szemed,
nagyon fáj, nem simogathat már a kezed.
Álmaimban képek kergetőznek,
búcsút intek már a hegytetőnek.
Nem vonz a csúcs, a bércek vadonja,
árnyas völgyben járok botladozva.
Panaszkodna Ő, de vajon kinek mondja?
Sóhaját elnyeli az őszi fa lombja.
A nagyvilág zaja zavarja, ingerli...
Álmosan nyújtózik a reggel,
tejködben úsznak a völgyek.
Nap fényét rejti felhőlepel,
az ég szeme esőt könnyez.
Én nem vagyok otthon itt, csak vendég,
elámít e csodás végtelenség.
A nyugvó Nap megfesti az eget,
a tengerben csillagok fürdenek.
Kockás terítőm a rét asztalán,
a Nap volt vendégünk azon a délután.
Csodálom a nyugvó Nap égő bíborát,
szétszórja a fákra kihunyó parazsát.
Lefekszem a fűbe csak úgy, lazán hanyatt,
jól érzem magam a csillagsátor alatt.
"Az én apám reggeltől estig, izzadva lót-fut robotol,
az én apámnál nincs jobb ember, nincs nincs sehol"...