Dénes Enikő
Azon a reggelen csak
miattunk kelt fel a nap...
Azon a reggelen
mindent akartunk magunknak.
Van-e költő, ki tollba meri mondani,
Van-e papír, mire ráéghet az érzés?
Dühöt imával lehet-e örökre oltani,
Ha apád lelkét szaggatja a sértés?
Én nem haragszom rád, szépséges ősz,
csak sajnálom az idei nyarat.
Én, a szőke lány, dacosan bősz?
Ki a sapkában egy cukorfalat?
Megannyi megkövült béklyó hullt a porba,
mikor előtted álltam csupaszon, pőrén.
Te öltöztetted akkor lelkem bíborba,
vágyad palástot szőtt szívemnek mezején.
Dacoskodik bennem a fáradt rím,
Élesztgetném, de hiába a csíny,
Nem táncol lelkemben már a tűz-dal.
Zizzent bennem az érzelem,
bizsergetve érintette meg a vállam.
Mikor a dohos rácsok között félénken
szűrődött be a fénysugár, akkor rád vágytam,
s éreztelek lelkem mélyebb zegzugán.
A másvilág mezsgyéjén ülve réved,
Nézi az utat, a vándort, ki hozzá téved.
Szótlanul űzi a bajt, ha őszintén kéred,
Csak ennyit mond: fogom a kezed néked.
Én verset írni most nem akarok,
mert azt mondják, tán nem is tudok.
Néha erőltetem a szót, s ha megszakadok,
akkor is a tollamból csak a tinta csurog.
Dühöngő óriás lettem,
és fájt minden mozdulat,
mikor a mézes cukrot nyeltem,
majdnem torkomon akadt.
Marasztalás
Bárányfelhőben
gyöngyözik a levegő,
talán esőt vár.
Szivárvány vagy szememben.
Maradjál a könnyemben.
Viharos volt a hét, hisz tudod,
mállott mögöttem a penész,
elhittem, hogy már nagyon unod,
pedig csak tisztult az egész
fal és bennem a fakó lélek.
Csillagokba mártott mézes ábránd
szelíden ringatott a sziklás parton.
Tengerbe futó végtelen márványt
hasított a merengő homokparton.
Pilleszárnyakkal hintáztam a hold sarlóján,
a fénytelen útra csillámport szórtam...
Vérvörös palástját a nap lazán
arany holdsarlóra dobta, tüzet szított,
s az öreg, ásító vadász arcán
fáradt, álmos sebeket simított.