Dér István ISI
Lassan megnyugszik a szívem, nyugovóra készül,
Hazamenne lelkem messze idegenből,
Hogy a nyugodt estéket édes lakta - földben,
Szeretett családom és kedvesem mellett töltsem.
Édes, jó anyám, de sokat gondolok rád!
Te voltál az egyetlen, ki őszintén szeretett életem során,
Volt feleség, kedveseim, vannak gyermekeim és barátok,
De akiben őszinte volt a szeretet, egy sem volt talán,
Testvérek, akikben csak irigység, szeretet utat nem talált,
Jó barát, ismeretlen ez a fogalom ma már!
Gyermekkori ágyam fölött ott látlak én,
Mosolygós arcoddal néztél rám, drága, jó anyám.
Összekulcsolt kezeddel imát mondtál értem,
Csillogó szemedből boldog könny gurult rám.
Ne feledd, a hármas halom!
Honnan a kényszer elszólított,
Bármerre jársz utadon, visszatalálj...
Vidáman nyitja szemét a reggeli napsugár,
Még karjaimban pihen kedvesem, alussza édes álmát.
Tiszta, szép hangján dalol néhány korai énekesmadár,
Jöjjetek, daloljatok, kedvesemnek édesebb lesz álma,
Álmában táncra perdül tőle, mosoly játszik arcán.
Dalolj és légy vidám, kedvesem,
Hisz utazni fogsz velem egy életen,
Búcsút intünk a letűnt múltnak,
Nem marad más, csak a boldog szerelem,
Isten veled, múlt, rád már nem gondolunk.
Ma, mintha sírna kicsit a lelkem,
De nem, nem siratom a szerelmem,
Csak elutazott, távol került tőlem,
Gondolatban most is itt ül mellettem,
Hogy is lehetne feledni sok-sok szépet,
Mikor szerelmünk keveredett a mézzel
Fáj, régóta fáj, hogy érzelmem rád hiába vár
Már hosszú ideje utadat nélkülem járod
Ez így nem élet, kicsit én is szeretetre vágyom
Szívedben számomra nincs hely, talán jobb, ha odébbállok
De kizárni az életemből mégsem tudlak, bárcsak tehetném
Az éjszakák is rosszak, zavaros, szorongató álmok
Szívemet sokszor vasmarok szorítja, mit a reggel nehezen oldja
Hányszor volt, hogy kedvesen, szépen kértelek...
Az a pillanat, mikor először megláttalak,
Úgy tűnt, mintha ismernénk egymást, már vártalak,
Biztatásodra félénken fogtam át derekad,
Kutattam, talán előbbi életünkben láttalak?
Szavaidat hallgatva szemeimmel tapadtam rád!
Nagy a sürgés, szorgos a nép hangyáéknál,
Dolgoznak reggeltől napestig, készül a vár,
Hosszú az út, de el nem téved, a munkát irányítják,
Nincs ebédidő, végtelen a munka, csak ha az est leszáll,
Késő este, mikor megállnak, megkapják a vacsorát.
Reggel a napsugár előtt vidáman ébresztelek,
Én vagyok a te apró, szerető gyermeked,
Lehet, hogy fáradtan ébredsz, de feledtetem veled,
Megölellek, és rögtön jobb lesz kedved,
A napsugár és az én két szemem együtt nevetnek.
Az Anyák napja számomra az élet minden pillanata,
A nőt, kit őszintén, szívből szeretni lehet,
Hol van még egy, ki nékünk életet adott!
Hosszú hónapokat szíve alatt hordott,
Közben folyton az életemre gondolt
Ahová gondolatom téved, szomorúság terem,
Olyanná lett szívem, mint egy hideg verem,
Tegnap még mosolyogva, nevetve jártam,
Ma véget ért minden eddigi álmom veled,
Terveztem, szerettelek, nem vettem észre,
Hogy csalfán játszottál csak velem
Valahányszor, mikor reggel madárdalra ébredek,
Rád gondolok, hol lehetsz? Miért nem lehetek veled?
Szomorúság ül ki arcomra, mosolyom elhagyott,
Mennyivel más az élet, ha úgy lenne, mint régen,
Jókedv és nevetés, amerre járunk, velünk tartana,
Erdőben, ha jártunk, minden madár nekünk énekelt.
Szépség, vonzalom, erény, mit benned látok,
Az érzelem és szerelem nálad megtalálom,
A nőt, kit szívem udvarában hordok,
Szavaimtól arcod kedvesen felragyog,
Voltak viharok, mire partot ért, lecsillapodott.