Dér István ISI
Nem akarok semmit, csak sétálni veled
A tündöklő napsütésben fogni a kezed
Szerelmesen nézni két csillogó szemed
Hallgatni a madarak vidám énekét
Elnyúlni a fűben, nézni a kék eget
Fülünkhöz közel jönnek a ciripelő tücskök
Vidám lágy szél fúj, dallamot nekünk énekel
Hazám, hazám! Emlékezz ránk!
Mit érted tettünk századokon át...
Ha már nem bírja elviselni a Föld
Azt a hatalmas embertömeget,
Ki figyelmen kívül hagyja a természetet,
Erdőt és életet adó tiszta levegőt,
Egyszer megrázza magát, elhull a férgese,
Jó Isten kiválogatja, marad az értelmese
Könny, tudod te, mi az?
Mikor húgom beteg volt,
Édesapám az orvosnak sírva könyörgött,
Mentse meg a gyermekem! Ez ám a szeretet!
De mesélhetnék erről neked
Szednék én rózsát, vagy ezret, és más virágot,
Csókommal áldanám minden szálát,
Küldenék levelet galambbal neked,
Mennyire szeretlek, levelemben megírnám,
Oly messzire mentem, galamb oda nem talál,
Elküldöm, mit érzek, Napnak sugarát,
Mikor simogatja arcod, tudd, én vagyok.
A kaputól vezető rideg, csendes utat
Már ezernyi láb és emlék megjárta,
Hogy a kő és márvány sorfalak között
Szeretteim nevét a márványtáblán meglássam.
A múltkori virág elhervadt, helyét friss állja.
Gyermekkori ágyam fölött ott látlak én,
Mosolygós arcoddal néztél rám, drága, jó anyám.
Összekulcsolt kezeddel imát mondtál értem,
Csillogó szemedből boldog könny gurult rám.
Jó, hogy vagy nekem,
Éjszaka kinyújtom kezem,
És érzem, ott vagy mellettem,
Csendben hallgatom nyugodt lélegzeted,
Vigyázok rád, míg szép álmodból ébredsz,
Mozdulatod, rezzenésed összeforr enyémmel...
Hallom kedves hangját, mikor azt mondja,
Édes fiam, ha zsír, liszt, krumpli van itthon,
Jól élünk, mint az urak, éhen már nem halunk,
Szinte a semmiből is főzött valami nagyon finomat.
Még most is hallom lágy, szerető hangját,
Előttem látom jóságos, kedves arcát,
Dolgos kis kezét, mikor felém nyújtja szét,
De már nem láthatom, csak egy kedves emlék,
Bársonyos, csodás arca, csak jó szót hagyott el ajka,
Mennyi szép és öröm, mit gyermekként megéltem én,
Mint tündértest, nem volt hajlott a háta,
Rád emlékezem, Édesanyám! Te drága!
Felkapja, táncba viszi, színes, bő szoknyája körbe fodrozza,
Zúgva, kavarogva, törzse körül a magasba színesen lángolva,
Majd hirtelen a földet végigsöpri, játszik a száraz, színes foszlányokkal,
Meg sem pihen, a táncos lábú szél a faleveleket újra a magasba emeli,
Jó néhányat a tó tükrére dob, hajóhadként szelik a háborgó vizet
Sokszor gondolok rád, olykor hangodat hallani vélem,
De oly messze vagy, gondolataim keresnek téged.
Már a tavaszi nap is előbújt, mosolyogva néz rám,
Csak néz... és találgatja, hol találok én rád!
Lassan már életre kel a lila, mosolygós kis ibolya,
Illatát nevetve jókedvében rám ontja.
Egy hónap, egy év, így megy ez évről évre,
Rohannak az évek, elmúlik az élet,
A boldogság mégsem jön el értem,
Hogy eszébe jutnék neki vagy valakinek!
Csak úgy gondolnának rám, minek!
Hallod a hangot? Mit a szívem dalol?
Mióta felcsendült dallamod, csak rád gondolok.
Éjszakákon át az álmatlansággal harcolok,
Oly közel vagy hozzám, szinte érintelek.
Csak Te meg én! Ha majd melletted ébredek
E föld, mely a magyar népnek életet adott,
Anyák nem azért szülnek, hogy önmagukat ékesítsék!
Gyermekeik szívének adnak halovány reményt!
Hogy emlékezzenek majd letűnt, szebb napokra,
Hol virult hazánknak pázsitja, bokra,
Tavaszt várva országunknak apraja, nagyja