Dimitrov Betti
Melletted a nyugalom,
Elviselni ezt tudom.
Lecsendesült a város.
Leómat nézem. Káros?
Már alig várom hogy mesélj nekem,
Erre hunynám le a szemem,
Szeretnék mindig veled lenni,
Éjszakákon át ölelni, beszélni,
Lelked mi bántja, átadhatod nekem.
Miértekre nincs felelet,
Egyre pedig csak kérdezek.
Gond nélküli életet remélek,
A sorsomtól én már nem félek.
Mikor az ész mást mond, mint a szív,
Idebent a lelkem nagy csatát vív.
Tudatában nem vagy, mennyire szeretlek,
Te lettél a gyógyíre a fekélyes sebeknek.
Hátat fordítok neked,
Itt mondom, hogy Isten veled!
Nincsenek már új szavak,
Nem akarok mondani újabbat...
Véletlen volt, vagy a Sors akarta?!
Álljunk meg egy pillanatra!
Rólad álmodtam, túl sokáig kerestelek,
Oly sokszor az Angyaloknak lefestettelek.
Qrva messze vagy, szinte fel sem fogom...
Utad merre visz még a távoli dombokon?
Igen délcegen áll, van tartása!
Magát, ha kell, a falhoz állítja.
Álmodik nagyokat,
De erre is megtanít másokat.
Jegyem az utolsó pillanatban vettem.
Egy lehetőség volt, s én kihívást kerestem...
Égő vágy kelt életre bennem,
Nem lehet, hogy ennyi az életem!
Íme a film, amit láttam, de régebben,
Nagy gondolatok nem jönnek véletlen.
Te, mi van, ha a Föld életünk expedíciója?!
Ez volt az elmémnek átsuhanó, röpke víziója.
Ödönnek hívtam, ez volt a becsületes neve.
Drága cicus volt, a család kedvence.
Idáig tartott a családi öröm.
Költözött a másvilágra Ödön...
Én reszketve szerettem, imádtam e macskát,
Most a szívem szakad, elvesztettük az ostobát...
Ki vagyok én, és miért itt tartok?
Az élettől még mennyit kapok?
Törjek el, vagy törjek ki? - kérdezem magamtól,
U `gy kérdezek, mint világtalan a vakoktól.
Lelked tudni fogja! Nem lesz hatáR
Érzed majd Te is, te vándormadÁr
Lélekpárod felismered, ha majd eléd léP
El nem választhat Tőle semmiféle éK...