Dobosi György
Nyújtasz segítséget,
azt jó szívvel tegyed,
tudhatod, a végén
jó Isten megfizet.
Szívemben őrzöm a lángot,
még Te a fáklyát égeted,
nem kell a fejekre fátyol,
mert ott van, végre ébredett.
Érintsd a lelkem, ne menj tovább,
ne kívánj nékem jó éjszakát,
szóljon most addig egy kicsi dal,
amíg a lelkünk egyet akar!
Sirályok még szállnak tó felett az égen,
keresik éhesen, mikor látnak ételt,
hajón az emberek nagyon ritkán járnak,
nem jut így eleség sok éhes madárnak.
Kertbe ment az elefánt,
megette az almát,
Tominak mást nem hagyott,
csak fának a gallyát.
Mikor a hajnal beköszön csendben,
érzi, hogy nincs most valami rendben,
látja, ki ébred, még nagyon fáradt,
bágyadtan nyomja a puha ágyat.
A szívében él, és sohasem fárad,
lelkében örökké Ő lesz a támasz,
ott is lesz mindig, hogy fogja a kezét,
segít éjszakákon, hogy csukja szemét.
Volt annak már nyolcvan éve,
egy kisgyermek született,
növögetett lassan nagyra,
megfogta az ecsetet.
Létezik-e olyan, nem kell semmit tenni,
csakis tiszta szívből, őszintén szeretni,
gyűlölködni nem kell soha senki mással,
békességben élni minden embertárssal?
A kiscica olyan ügyes,
megfogja az egeret,
konyhába azt be is viszi,
játszadozik ott vele.
Kiskertemben kapálok én,
kiscica mellettem.
Ő talán az égből pottyant,
hogy lett itt mellettem?
Eljön egyszer az az idő,
hogy senki sem éhezik,
mindenkinek lesz majd háza,
onnét ki sosem teszik.
Igazat akarunk,
semmit nem takarunk,
rosszat nem faragunk,
jó úton szaladunk.
Nagyra nőttek a kicsi fák,
égig ér a tetejük,
elfárad egy öreg ember
gondolatban elmerül.
Nem kell néked nagy kalap, ha felhúzod a falat.
Amíg nincs meg a tető, tán nem esik az eső.